The Eighth Tribe, 1977 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1977-09-01 / 9. szám
September, 1977 THE EIGHTH TRIBE Page 19 MEGHÍVÓ kiállítás, vacsora, bál 1977. OKTÓBER 15-ÉN. HOWARD JOHNSON’S MONROEVILLE, PA. Rendezi a MAGYAR ÜZLETEMBEREK SZÖVETSÉGE. Jegyek: $14.- DIÁKOK, NYUGDÍJASOK $12.Asztalfoglalás: H.B.A. 7129 Saltsburg Road Pittsburgh, Pa. 15235 (412) 793-1701 — (412) 795-5300 megszólalnak valahol a csodafegyverek és vége lesz ennek a kínlódásnak. Van Isten az égben!” Aztán egy májusi napon harsogni kezdett a drótsövény sarkában a hangszóró és világgá kiabálta, hogy a háborúnak vége van, a németek letették a fegyvert. Kerestem a zászlós urat. Ott ült a drótsövény mellett a fűben és sápadt arccal, eszelős szemekkel bámult föl a hangszóróra. Aztán fölügrott hirtelen és tépni kezdte a haját és üvöltött: “Nincs Isten! Nincs Isten!” Egyre ezt üvöltötte. A szája habzott. Aztán kiverte a veríték. Hányt. Láza lett. Görcsei voltak. Azt hittem, meghal. Senki nem törődött vele, csak én. Két napig sirt, nyögött, orditott és káromolta az Istent. Aztán csöndes lett. Rá egy hétre elindítottak bennünket és azt mondták: Oroszországba megyünk munkára. Ameddig a síkon meneteltünk, addig olyan voltam én is, mint a többi. Csak mentem, akár a barom, szótlanul és engedelmesen, amerre tereltek. Mint a jószág, akit ismeretlen vásárosok hajtanak Isten tudja hova s mire. De aztán dombok közé értünk és a dombok lassanként hegyekké nőttek és ahogy a hegyek nőttek, úgy nőtt bennem is a nyugtalanság. Mi közük ezeknek az idegeneknek hozzám s nekem mi dolgom velők? Eszembe jutott, hogy ember vagyok és eszembe jutott a szabadság. Azt hiszem, a hegyek emlékeztettek rá, bár nem az én hegyeim voltak, csak éppen hegyek. Egy éjszaka, ahogy ott feküdtünk az országút fölött egy legelőn, odacsusztam a zászlós úrhoz. “Zászlós úr” súgtam a fülébe “haza kell menni.” A zászlós ur fölriadt. “Mit mondasz?” kérdezte fojtottan, de éreztem a hangján, hogy megértette a szavaimat. “Haza kell menni” ismételtem “nincs mért tovább csináljuk ezt . . . nem a mi dolgunk!” A zászlós úr sóhajtott. “A háború elveszett” nyögte “minden elveszett testvér. . . minden!” “Ha mi is elveszünk, attól nem lesz jobb semmi” próbáltam lelket önteni belé.” “Mindegy” ismételte csökönyösen “az már mindegy, hog\' velünk mi lesz. Nincs Isten. Nincs semmi. Ez a világ vége”. Apósom jutott az eszembe, aki ugyanezt mondotta volt. Csakhogy apósom öregember, a zászlós úr meg még javakorú. Igaz, hogy úriember s az úriember mindég egy kicsit öreg. Nem szóltam hát semmit. De másnap erdők közé kerültünk. Éjszaka zivatar jött és a zivatarban megszöktünk, a zászlós úr, meg én. Valami egészen különös dolog is történt azon az éjszakán, amiről nem szabad megfeledkeznem. Egy tisztáson táboroztunk, bent az erdők között. Az országút a tisztás közepén haladt át. Lomberdő volt, a bükkök zöldje dús árnyékadó, a tölgyek még csak akkor bontogatták rügyeiket. Május vége volt, őzbakk-idő. Tűzött a nap egész délután, tudtam, hogy zivatar lesz. Este aztán megjöttek a felhők. j oly tatjuk — 83 Sárgul már a kukorica Sárgul már a kukoricaszár, Vadvirágos, madárdalos a határ, Szép galambon tubi-tubicám, Csipkésszélii jegykendővel Várj én rám. Csipkésszélii jegykendővel, Kicsi szived szerelmével, Légy az enyém kis babám, Sárgul már a kukoricaszár, Az én szivem kis galambom téged vár. Sárgul már a kukoricaszár, Párosával költözik a kis madár, Árva fészek a ház ereszén, Hét faluban első legény az enyém, Első legény nőtás legény Te vagy a szivem közepén, Fészket raknék véled, én, Sárgul már a kukoricaszár, Párosával kültüzik a kis madár. Vecsernyére szól a harang Vecsemyére szól a harang Szelidszavu hivogató hangja, Imádkozik az Istenhez, Füzfalombos kicsi falunk papja. Kiséri az orgonaszó, Amint a nép boldogságát kéri, Csak amit én elvesztettem, Azt nem tudja többé visszakérni.Én is jártam a templomba, Valamikor nem is olyan régen. Imádkoztam az Istenhez, Hogy tégedet adjon vissza nékem. De mióta a telkemből A reményt is kiengedted égni, Bocsássa meg a jó Isten, A templomba nem tudok betérni. Őszi rózsa Régen laktam én e házban régen. Rég elmúlt már az én gyermekségem. E kis háznak hü lakója voltam, Örömem telt fákban, virágokban. A kert őszi rózsával volt tele, én nem tudom, mit szerettem benne. Fáj a szivem, ha gondolok rája: őszi rózsa, fehér őszi rózsa. Ha még egyszer gyermek’ tudnék lenni, Avagy mindent, mindent elfeledni. Ó, jöjj vissza szép kor, csak egy szóra, Őszi rózsa, fehér őszi rózsa.
