The Eighth Tribe, 1977 (4. évfolyam, 1-12. szám)

1977-09-01 / 9. szám

September, 1977 THE EIGHTH TRIBE Page 19 MEGHÍVÓ kiállítás, vacsora, bál 1977. OKTÓBER 15-ÉN. HOWARD JOHNSON’S MONROEVILLE, PA. Rendezi a MAGYAR ÜZLET­­EMBEREK SZÖVETSÉGE. Jegyek: $14.- DIÁKOK, NYUGDÍJASOK $12.­Asztalfoglalás: H.B.A. 7129 Saltsburg Road Pittsburgh, Pa. 15235 (412) 793-1701 — (412) 795-5300 megszólalnak valahol a csodafegyverek és vége lesz ennek a kínlódás­nak. Van Isten az égben!” Aztán egy májusi napon harsogni kezdett a drótsövény sarkában a hangszóró és világgá kiabálta, hogy a háborúnak vége van, a németek letették a fegyvert. Kerestem a zászlós urat. Ott ült a drótsövény mellett a fűben és sápadt arccal, eszelős szemekkel bámult föl a hangszóróra. Aztán fölügrott hirtelen és tépni kezdte a haját és üvöltött: “Nincs Isten! Nincs Isten!” Egyre ezt üvöltötte. A szája habzott. Aztán kiverte a veríték. Hányt. Láza lett. Görcsei voltak. Azt hittem, meghal. Senki nem törődött vele, csak én. Két napig sirt, nyögött, orditott és káro­molta az Istent. Aztán csöndes lett. Rá egy hétre elindítottak ben­nünket és azt mondták: Oroszországba megyünk munkára. Ameddig a síkon meneteltünk, addig olyan voltam én is, mint a többi. Csak mentem, akár a barom, szótlanul és engedelmesen, amerre tereltek. Mint a jószág, akit ismeretlen vásárosok hajtanak Isten tudja hova s mire. De aztán dombok közé értünk és a dombok lassanként hegyekké nőttek és ahogy a hegyek nőttek, úgy nőtt bennem is a nyug­talanság. Mi közük ezeknek az idegeneknek hozzám s nekem mi dolgom velők? Eszembe jutott, hogy ember vagyok és eszembe jutott a szabad­ság. Azt hiszem, a hegyek emlékeztettek rá, bár nem az én hegyeim vol­tak, csak éppen hegyek. Egy éjszaka, ahogy ott feküdtünk az országút fölött egy legelőn, odacsusztam a zászlós úrhoz. “Zászlós úr” súgtam a fülébe “haza kell menni.” A zászlós ur fölriadt. “Mit mondasz?” kérdezte fojtottan, de éreztem a hangján, hogy megértette a szavaimat. “Haza kell menni” ismételtem “nincs mért tovább csináljuk ezt . . . nem a mi dolgunk!” A zászlós úr sóhajtott. “A háború elveszett” nyögte “minden elveszett testvér. . . minden!” “Ha mi is elveszünk, attól nem lesz jobb semmi” próbáltam lelket önteni belé.” “Mindegy” ismételte csökönyösen “az már mindegy, hog\' velünk mi lesz. Nincs Isten. Nincs semmi. Ez a világ vége”. Apósom jutott az eszembe, aki ugyanezt mon­dotta volt. Csakhogy apósom öregember, a zászlós úr meg még java­korú. Igaz, hogy úriember s az úriember mindég egy kicsit öreg. Nem szóltam hát semmit. De másnap erdők közé kerültünk. Éjszaka zivatar jött és a zivatarban megszöktünk, a zászlós úr, meg én. Valami egészen különös dolog is történt azon az éjszakán, amiről nem szabad megfeledkeznem. Egy tisztáson táboroztunk, bent az erdők között. Az országút a tisztás közepén haladt át. Lomberdő volt, a bük­­kök zöldje dús árnyékadó, a tölgyek még csak akkor bontogatták rügyeiket. Május vége volt, őzbakk-idő. Tűzött a nap egész délután, tudtam, hogy zivatar lesz. Este aztán megjöttek a felhők. j oly tatjuk — 83 Sárgul már a kukorica Sárgul már a kukoricaszár, Vadvirágos, madárdalos a határ, Szép galambon tubi-tubicám, Csipkésszélii jegykendővel Várj én rám. Csipkésszélii jegykendővel, Kicsi szived szerelmével, Légy az enyém kis babám, Sárgul már a kukoricaszár, Az én szivem kis galambom téged vár. Sárgul már a kukoricaszár, Párosával költözik a kis madár, Árva fészek a ház ereszén, Hét faluban első legény az enyém, Első legény nőtás legény Te vagy a szivem közepén, Fészket raknék véled, én, Sárgul már a kukoricaszár, Párosával kültüzik a kis madár. Vecsernyére szól a harang Vecsemyére szól a harang Szelidszavu hivogató hangja, Imádkozik az Istenhez, Füzfalombos kicsi falunk papja. Kiséri az orgonaszó, Amint a nép boldogságát kéri, Csak amit én elvesztettem, Azt nem tudja többé visszakérni.­Én is jártam a templomba, Valamikor nem is olyan régen. Imádkoztam az Istenhez, Hogy tégedet adjon vissza nékem. De mióta a telkemből A reményt is kiengedted égni, Bocsássa meg a jó Isten, A templomba nem tudok betérni. Őszi rózsa Régen laktam én e házban régen. Rég elmúlt már az én gyermekségem. E kis háznak hü lakója voltam, Örömem telt fákban, virágokban. A kert őszi rózsával volt tele, én nem tudom, mit szerettem benne. Fáj a szivem, ha gondolok rája: őszi rózsa, fehér őszi rózsa. Ha még egyszer gyermek’ tudnék lenni, Avagy mindent, mindent elfeledni. Ó, jöjj vissza szép kor, csak egy szóra, Őszi rózsa, fehér őszi rózsa.

Next

/
Oldalképek
Tartalom