The Eighth Tribe, 1977 (4. évfolyam, 1-12. szám)
1977-01-01 / 1. szám
January, 1977 THE EIGHTH TRIBE Page 15 legyen, hogy minél hangosabban, minél alaposabban hívjuk föl a világ figyelmét arra, ami Erdélyben történt és történik. Tegyünk valamennyien fogadalmat az új év küszöbén, hogy személyi torzsalkodásokat, egyéni érdekeket szolgáló célokat, sértődéseket és minden egyéb akadályt félretéve valóban összefogunk és minden erőnket bevetjük ebbe a küzdelembe, Erdély jövendőjéért. Ne bízzuk újra az erdélyi magyarság sorsát egyedül egy maroknyi, Washingtonban élő honfitársunkra, hanem helyezzük a felelősséget oda, ahová való: az amerikai összmagyarság lelkiismeretére. Tartsuk erkölcsi kötelességünknek mindannyian, kik szétszórtan élünk ennek a hatalmas országnak különböző államaiban, hogy személyesen keressük föl illetékes szenátorainkat, képviselőinket, ismertessük velők a valóságot, nyerjük meg rokonszenvüket szenvedő erdélyi véreink ügye mellé, hogy 1977 júniusában az amerikai Kongresszus többsége követelje a kormánytól, hogy a románoknak ne adjanak több kedvezményt az amerikai adófizetők pénzéből mindaddig míg kötelezettségeinek a magyar őslakossággal szemben eleget nem tesznek: Akinek hiteles, dokumentált felvilágosító anyagra van szüksége ebből a célból az forduljon levélben az Amerikai Magyar Szépmíves Czéhhez (Astor, Florida, 32002) és azonnal küldjük Erdélyre vonatkozó angolnyelvű nyomtatványainkat. Zathureczky: Transylvania, Citadel of the West” Erdély múltját mutatja be míg Nánay Julia: “Transylvania, the Hungarian Minority in Rumania” a majdnem három-milliós és Románia minden tájára erőszakkal szétszórt erdélyi magyarjaink mai helyzetét. Két hónapon belül kezünkben lesz Dr. Horváth Jenő munkája is “Transylvania, and the History of the Rumanians” mely egyszerűen, világosan és komoly bizonyítékok sorozatával dönti meg a “dáko-román elmélet” politikai célokból összekalapált történelmi hamisításait, míg legkésőbb májusra bevetésre kerül legkomolyabb és leghatásosabb fegyverünk is, a “Documented Facts and Figures on Transylvania, Past and Present” mely lexikonszerű tömörséggel é» alapossággal mutatja be Erdély múltját, jelenét, történelmét, földrajzát, kultúráját, vagyis mindent, amit ez a szó “Erdély” jelent, az emberi lét valamennyi síkján. Hogy azonban ezeket a harci eszközöket, szellemi fegyvereinket, megfelelő számban dobhassuk be a küzdelembe, ahhoz nélkülözhetetlenül szükséges ám az is, hogy valamennyien hozzájáruljunk a magunk “magyar adójával” ahhoz az ERDÉLYI KÖNYVALAPHOZ, mely ezeknek a könyveknek a kinyomtatására szolgál. Nem adminisztrációs költségekre, nem fizetésekre, még csak nem is írói vagy fordítói tiszteletdíjakra—- mert ebben a harcban mindenki meghozza a maga áldozatát— hanem kimondottan és csakis nyomdai és könyvkötői költségekre, vagyis arra, hogy a lehető legnagyobb takarékossággal a lehető legmagasabb példányszámban hozhassuk ki ezt a két munkát. Régi magyar szokás, hogy pezsgős pohárral, de legalább is borospohárral a kezünkben felköszöntsük az új esztendőt. Illő lenne és dícséretreméltó ha ebben az esztendőben, Uj Év születésének harangszavára bevezetnénk egy új magyar szokást s letennénk az asztalra, valamennyien, kik újévet ülünk, egy pohár bor vagy pezsgő árát, az “erdélyi könyvalapra” mint szeretet-áldozatot nemzetünk oltárán. Talán végre-valahára valóban áldottá válhatna tőle mindannyiunk új esztendeje. Legyen Isten szeretete mindannyiunkkal, kik szertetet hordozunk a szívünkben nemzetünk iránt. ☆ ruhám, ruhám. Aztán arra gondoltam, hogy valami vadat kellene szerezni, de nem volt puskám. Számba vettem, hogy kihez mehetnék, de csak Julika jutott az eszembe. Akkor fölkeltem és elindultam le a faluba. Ma sem tudom, hogy délelőtt volt-e, vagy délután. Az ég szürke volt és hideg cseppekben esett az eső. Szélrohamok rázták a fákat és a fák vacogtak, mint én. A falu üres volt. Csak egy vénasszonnyal találkoztam az utcán, de az rám sem nézett. A hátsó ajtón nyitottam be Durdukásékhoz, a konyha felől. Julika a kemencénél állt az ajtónyílásra felém fordult. Szemei vörösek voltak és az arca nagyon fehér. Amikor megismert, elsíkoltotta magát és hozzám szaladt. Átölelte a nyakamat és sírni kezdett. Meg kellett támasszam a lábaimat, hogy eine esek, olyan gyönge voltam. “Jaj” zokogta Julika a válamon “jaj, jaj . . .” Sokáig álltunk úgy a konyha közepén. Aztán Julika lassan levált rólam és megtörülte szemeit a kötényével “Bár maradtam volna ott fönt nálatok” szipogta “bár soha se jöttem volna ide . . . nem férfi ez, nem ember, hogy meg ne tudná védeni a feleségét . . . .” “Adj ennem” szóltam rá és leültem a padra. Julika rám nézett. “Honnan jössz?” “Adj ennem.” Nem kérdezett többet, hanem serényen megterítette az asztalt, kenyeret tett elém és szalonnát és valami maradék levest. Amíg ettem, ott állt a kemence mellett és nézett. Csak nézett és az arca ijedt volt és fehér. Mikor bevégeztem az evést, megkérdezte: “Anikónál nem voltál még” “Tőle jövök” feleltem, de a hang, amelyik a szavakat kimondta, nem az én hangom volt. “Baj van vele . . .?” “Már nincs. Akit betettek a föld alá, azzal már nincs baj.” Egy pillanatig rám meredt, aztán elfordult a kemence felé és hallottam, hogy sír. Később kiment a konyhából. Mikor az öreg Durdukás bejött, én még mindig az asztalnál ültem és az üres tányért néztem. Durdukás megállt előttem. “Hallom, hogy a feleséged . . .” Ránéztem az öreg Durkulásra. “Az az én dolgom és nem a magáé” mondottam neki és éreztem., hogy összeszorul az öklöm a fájdalomtól s a körmeim a tenyerembe vésődnék. Az öreg megcsóválta a fejét, mormogott valamit, aztán egy széket vett és odaült ő is az asztalhoz. “Bort hozzál” szólt oda Julikának, aki az ajtóból nézett minket. Jó erős bora volt. Az első poharat némán ittuk ki. A másodikra ezt mondta az öreg: “adjon hát az Isten békés nyugodalmat annak, aki . . . .” Felhajtottuk a bort. A harmadik pohár után elkezdett beszélni arról, hogy a háború mennyi bajt csinál. És én akkor megmondottam neki, hogy ez nem háború, hanem a világ vége. 66 folytatjuk —
