The Eighth Tribe, 1976 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1976-05-01 / 5. szám
May, 1976 THE EIGHTH TRIBE Page 15 rohantak és ordítoztak. “Szorítsd, az anyád!” “Ne hadd!” “Nyomd ki a belit!” És rettenetes káromkodások hördültek és én tudtam, hogy azok ott a hátam megett az én embereim, az én fajtám, az enyimek. Csak arra emlékszem vissza, hogy emberi alakok mozdultak előttem és én lőttem, újra lőttem, töltöttem és lőttem és közben rohantam előre. Talán ordítottam én is, de arról nem tudtam semmit. Halottakon és jajgató embereken ugráltam át, eltorzult arcokat láttam és kidülledt szemeket és vért és feltúrt földet és ketté hasadt fákat és emberek hátát földszinü egyenruhákban, akik menekültek előlem a fák között és én lőttem reájok, vadul, ész nélkül, célzás nélkül már és valahányszor egy a futók közül ott elől elesett, valami fölujjongott bennem. Nem is tudom, hogyan lett vége. Egyszer csak ott álltam egy széles irtás sarkában, előttem egy ágyú csöve ágaskodott és az ágyú mellett egy tucat ember feltartott kézzel állott. Mellettem megszólalt egy golyószóró és amikor odanéztem, egyik szakaszvezetőnket láttam a golyószóró mögött hasalni. Az irtás túlsó oldalát lőtte. De túlról már nem lőtt vissza, senki. Ennyire emlékszem vissza abból az első harcból, ami a tizenharmadik napon történt. Annak a sovány kis embernek az arcára, aki a tönk mögött feküdt s akinek a véres keze görcsösen és gyámoltalanul szorította a sebet... a sebet, amit az én golyóm ütött. A zajra, a felcsapódó lángokra, a füstre, a rohanásra és arra, hogy lődöztek reám és én i.s lődöztem másokra és hogy sokan elestek futás közben. Aztán a főhadnagy úr odajött hozzám, megölelt és azt mondta, hogy hős vagyok. Később a százados ur is kezet fogott velem, megveregette a vállamat és azt mondta, hogy előléptetnek soron kívül szakaszvezetőnek és fölterjesztenek nagyezüstre. Én nem értettem, hogy mi bajuk van velem. Hiszen nem tettem semmi különöset, csak előre mentem, amikor azt parancsolták, hogy előre kell menni. Hogy közben megvadultam a sok lövöldözéstől. Arról én nem tehetek. A legjámborabb ember is meg kell vaduljon olyankor, azt hiszem. És én nem tartoztam a jámbor emberek közé hiába. De hős. Nem. Hős, az nem vagyok. Onnan tudom, hogy nem vagyok hős, mert attól a naptól kezdve kegyetlenül féltem, valahányszor támadásra parancsoltak. Első nap valószínűleg azért nem féltem, mert még nem tudtam, hogy mi az, amikor az emberre vadásznak, puskával, kézigránáttal, gépfegyverrel, ágyúval és Isten tudja mi mindennel még. De aztán láttam és megértettem. És hiába ölelt meg a főhadnagy ur, hiába veregette a vállamat a százados ur és ígért előléptetést, meg ezüst vitézségi érmet: én nem tudtam egyébre gondolni, mint annak az orosz embernek az arcára, akit elsőnek lőttem le. 52 — folytatjuk BARANYI TALÁLÓSKÉRDÉSEK — Mindig volt, mindig lesz, öthetes sose lesz (A Hold) — Ha látom, nem veszem fel, ha nem látom, felveszem (Lyukas mogyoró) — Miért csinálták a bodonyi templomot közel az iskolához? (Pénzért) — Az egész országot átéri, mégis egy tyúk átlépi (Az út) — Mindig nyílik sose virágzik (Az ajtó) — Se esze nincs, se szeme nincs, mégis igazságot mond (A mázsa) — Miért fekszik le az állat, mikor aludni akar? (Mert nem túl ülni) FAJMALACOK Irta: Nyíró József Két koszos yorkshiri malacot vettem alkalmilag a kőhalmi vásáron, hogy legyen ami turkáljon az udvaron. A volt gazdájuk, egy térdigcsizma, füligkalap mirkvásári szász az istrángot, amellyel a hátsó lábuk meg volt kötve, a markomba nyomta és ott hagyott. Csak azután jutott az eszembe, hogy nincs szekerem, amivel haza vigyem, vonatra pedig nem ültethetem. Hozzá köthetném egyik villanyoszlophoz, mig keresek valakit, de addig ellopják. Szerencsére az Isten odahozta Pólya Jóska szomszédomat, s mivel ostor volt a kezében, nem tagadhatta le, hogy szekérrel jött. Mikor meglátott, alkorát kacagott, hogy a hasa egészen megfájdult tőle ... — Mi a sújt csenál, tekintetes ur? Miféle rusnya békákat árul? — Árulja a fene, Jóska. Hirtelen elmene az eszem, s megvevém őket. Most nincs, amivel haza vigyem. — Tegye a zsebibe őket!—mulatott Pólya Jóska. — Még el es alusznak benne, mig haza ér. Figyelmesen megszemlélte a malacokat, s rájuk köpött. — Pü, meg nem igézlek! ’Szén ezeket maga orrba verte. Egészen a homlokukba türődött az orrik. Ó, hogy a tüzlángja vesse fel csóré ártánjait! Példa két állat. Tudja mit ajállok? — Mit, Jóska? — Szép leptiben hajtsa el a szabóhoz, s varráson gúnyát nekik. Az éccaka megfáznak. —'Ne tréfáljon, Jóska, hanem forduljon erre a lovakkal, s hányjuk fel a saraglyába. — Fel nem tenném semmiért a szekeremre! — tiltakozott jókedvűen az ember, de csakhamar jött is a szekérrel és már messziről kiáltott: — Takarja le valamivel, nehogy a lovak meglássák, mert mindakettő csikózó, s még meg találják csudálni! A szekérkasban egymás mellé húzódott a két rózsaszín malac és egyet sem viccsant. Útközben elbeszélte Pólya Jóska, hogy az ügyvédekkel van valami baja, s nem ártana, ha én is szólnék valamit az érdekében, amit meg is Ígértem.
