The Eighth Tribe, 1976 (3. évfolyam, 1-12. szám)
1976-02-01 / 2. szám
February, 1976 THE EIGHTH TRIBE Page 11 Dr. Tubáné. Csörgő Erzsébet. FLORIDAI SZÍNFOLTOK Az ég kék, csak bárányfelhők úszkálnak rajta. A hőmérő 76 fokot mutat. A levegő tiszta. Az épületek fehérre-meszelten, szintén tisztának látszanak. A tenger vize kékesen zöld. Gyönyörű szín, báliruhának is szép lenne. Miami-Beach-en vagyunk, Floridában. Meglepődöm, mert az angol nyelvet alig lehet hallani. Mindenhol spanyolul beszélnek, mindenhol kubaiak vannak. Az üzletek, hotelok, éttermek legnagyobb része az ő tulajdonukban van. Akárhova megyünk vásárolni, mindenhol tört angolsággal kérdezik meg, hogy mit akarunk. Legtöbb helyen szóba sem akarnak állni azokkal, akik csak angolul beszélnek. Akik az ő nyelvükön beszélnek, honfitársaikat mindenben előnyben részesítik. A család éhes. Vendéglőt keresünk. Minden kubai. Nincs választék, vagyis a választék nagyon kevés, és ahhoz sokat kell gyalogolni és hosszú időn át sorba állni, hogy jó amerikai ételt kapjunk. Pihenni jöttünk és nem sorban állni, melynek eredményeképpen megismerkedünk a csirke-cubano, chillicubano, disznósült-cubano, stb. ételekkel. A spagetticubano nagyon megragadja fiaim érdeklődését. Megrendeljük. Mint a leves, híg. Barnás lében úszkál néhány vékonyka spagetti. Az íze furcsa, nem bírjuk megenni. A zsemlyék jók, de nagyon kevés. Éhesen vonulunk ki az étteremből. Családom csalódott, mert nincs jó kaja. Anyai szívem ezt nem tűri. Magyar vendéglőt keresünk, ígérem nekik. Felhívom az egyetlen magyar vendéglőt a Csárdást telefonon. Tudatják hogy ez az étterem már lengyel kezekben van, a nevét csak azért tartották meg, mert a magyar konyhának jó híre van, és így sokkal nagyobb a forgalmuk magyar név alatt. Nem hagyom, hogy ilyen “kis” dolgok megkeserítsék nyaralásunkat. Ellátogatunk a “kóser” cukrászdába, ahol a dobostortától kezdve a képviselő-fánkig, minden van. Utólag tudom meg hogy magyar, de nem nevezik magyarnak, s így a forgalmuk magasabb. A magyar vakációzok is támogatják őket, ha tudnák hogy magyar, akkor talán nem. Fiaim majdnem állandóan mondogatják, hogy még egy jó pizzá-t sem ettek, mióta itt vagyunk. A telefon-könyvből nézünk ki egy helyet, ami úgy hirdeti magát, hogy eredeti olasz restaurant. Hét utcára van a hotelunktól, de azért elmegyünk. Egy jó kis séta a jó levegőn nem árt. Megrendeljük a ház specialitását. Egy óriási pizzá-t tesznek elénk, a vöröshagyma szeletektől a foghagymáig, különböző hússzeletektől a pirospaprikáig minden volt rajta. Gyanakodva kérdezem. “Ez eredeti olasz pizza?” “Kuban- Italian” feleli. Este van. Hiányzik a megszokott újságolvasás. Kimegyek az utca-sarokra újságot vásárolni. Egy angol nyelvű és két spanyol nyelvű napilapból választhatok. Kérdezem a hotel vezetőjét, hogy mennyi az előfizetőjük a spanyol nyelvű lapokra. Olyan számot mond, hogy majd hányát esek. Eszembe jut, hogy a mi magyar nyelvű heti és havi lapjaink hogy küszködnek az életben maradásért. Hallgatom a TV-n a híreket. Beszámolnak a képes híradóban arról, hogy milyen nagy tüntetés volt Miami városában. Ezrek és ezrek zárták el az utcákat, leállították a forgalmat. Kik? A kubai menekültek. Demonstráltak az ellen, hogy 218 ügyvédjükből, akik az elmúlt héten az amerikai törvényvizsgát vették, csak 38 ment át, a többi elbukott az angol nyelv hiányossága miatt. Ezen ők úgy felháborodtak, hogy addig tüntettek, amig Miami polgármestere egy specialis vizsgát rendelt el részükre, mert a kubai- amerikaiak nem hajlandók máshoz, csak saját ügyvédjeikhez fordulni problémáikkal. Eszembe jut, hogy magyar ügyvédjeink már régen éhen - haltak volna ha honfitársaik támogatását várnák. Megtudom, hogyteljes iskolákat vettek át, ahol saját nyelvükön, saját tanáraikkal folyik a tanítás. A dec. 22-i számban nagy cikk volt arról, hogy milyen nagy elismerés illeti a kubai iskolák tanszékeit és igazgatóit, mert öregeket (senior citizens) vettek fel hogy iskoláikban az ebédek kiosztásában, mosogatásban, takarításban, és hasonló munkákban öregeket alkalmaznak. Bárhova megyünk, látom a sok sok első generációs kubai gyereket, akik legalább olyan jól beszélik szüleik nyelvét, mint a szülők maguk. Könnyek szöknek a szemembe, amikor eszembe jut a sok-sok első generációs magyar gyerek, akik magyarul még köszönni sem tudnak.... “Ne hagyd kiveszni szép fajunk, Istenem.” — fohászkodom. Karácsony este van. A hotelban az összes vendég részére punch-ot és aprósüteményt szolgálnak fel. Ismerős a punch ize, de mégis ismeretlen. Megtudom a nevét is. Manhattan-Cubano. Óriási a hangzavar, mindenki jól érzi magát. Csak mi négyen, magyarok vagyunk csendesek. Halkan beszélgetünk barátainkat, a régi témákról, amelyek soha sem lesznek unalmasak részünkre: A háború. A forradalom. A régi nagy-Magyarország. Erdély. Megállapítjuk hogy:—Jó lenne már a kubaiaktól példát venni és magyar emigrációnknak a múltból tanulva a jövőbe nézni!—
