The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-01 / 1. szám
January, 1915 THE EIGHTH TRIBE Page Twentythree Ebben igazán nem volt szakember dr. Gajzágó Ágoston. Szerette látni embertársait a házasság boldog révében, de önmaga messziről kerülte azt. Agglegény \olt örök életében és a jelek szerint az is marad. Érezte ugyan, hogy egy teljes értékű élet éléséhez hiányzik neki egy jó feleség és gyermekek, akik szeretik és akiket ő szeret, de valahogy félt ettől a kötöttségtől, amely tőle többet elvárhat, mint amennyit ő adni kíván. Végül a főorvos meghallgatta Perjes doktort, aki elmondta a históriát töviről-hegyire, csak a csókjutalmat hagyta ki belőle. Deltát ez igazán magánügy és nem változtatott a lényegen. — Nem értem M icikét, — fejezte be Perjes — eddig olyan egészen más volt. — De értette a főorvos. Alig tudott elrejteni egy kis mosolyt, amely a szája szögletében huncutkodott. Köszönöm — mondta és hivatkozva rengeteg hivatalos levelezésére, elbocsátotta dr. Perjést. Már február végét mutatta a kalendárium, mikor Micikét a főorvos berendelte a hivatali szobájába a szokásos reggeli vizit után. — Nem bánom — mondta Micike önmagának, már nem bírom tovább. Úgysem akartam én itt maradni ezen a vacak helyen sokáig már. Elég volt három év, legalább lesz valami érdekesebb élmény az életemben. — De azért remegett és félt. Jól tudta, hogy nem könnyű főnővéri beosztást kapni és ha a fegyelmi rákerül a Személyi Lap-jára, akkor a veszett fejsze nyelét sem lehet már megmenteni. Tessék — hallatszott a főorvos hangja belülről és Micike lassan, zavartan betette maga után az ajtót. — Mi újság, Micike? — kérdezte a főorvos és fel sem nézve igyekezett befejezni valami írást az asztalánál ülve. — Mindenre el vagyok szánva, főorvos úr -— hebegte Micike szégyenlősen, bűnbánóan. Mire van elszánva? — kérdezte tetteti csodálkozással a főorvos, felállt és szembefordult Micikével. — Hát tudja a főorvos úr ... a töpörtyű miatt — felelte akadozva a főnővér. A főorvos észrevette, hogy mindjárt eltörik a mécses, azért könnyed hangon folytatta: — Ugyan Micike, hagyjuk ezt, én már el is felejtettem az egészet. Inkább üljön le és meséljen nekem valamit sajátmagáról. — Odatolt a fiatalasszonynak egy széket, önmaga is leült és nyájasan folytatta. — Nézze Micike, maga már itt van több mint három éve és én semmit sem tudok magáról, azonkívül, hogy ismerem jó kedvét és. lelkiismeretes munkáját. Micike nem akart hinni a fülének. Elhelyezkedett a széken, de még mindig nagyon kényelmetlenül érezte magát. — Mondja már, hol született — kérdezősködött látható érdeklődéssel a főorvos — hová járt iskolába, mit szeret csinálni szabad idejében? — Micike még soha nem látta dr. Gajzágó főorvosban az embert, most csodálkozva tekintett őszinte melegségtől fénylő szemébe. S egyszerre áradni kezdett belőle a szó. Elmesélte gyermekkorát, rajongva írta le a vidék szépségét, ahol felnőtt és önkéntelenül elárulta szíve titkolt vágyát egy otthon után valamilyen kedves vidéki városkában, ahol egy diplomás férjet boldoggá akar tenni és neki gyermekeket szülni, akik a szülőknek hálásak és a köznek hasznosak lesznek majd. A főorvos csak nézte és hallgatta az áradozó aszszonykát. Egyszerre csak villámszerű fény cíkkázolt a szemében. — Megértem magát, Micike — mondta meggyőződéssel — valóban a nő hivatása ott van a családban. Tudja, mi jutott eszembe? — Nem?! Persze, hogy nem tudhatja. Megmondom. Apámnak van egy nagyon kedves barátja, annak a fia fiatal, kezdő orvos, most nevezték ki Izsákra. Ismeri ezt a városkát? — Nem? Hát majd megismeri. Mert Vilmosnak pont egy ilyen asszonyka kellene, mint maga. Nos, mit szól hozzá? — Főorvos úr, drága főorvos úr... rebegte Micike és a szívéhez szorította a kezét. Na, majd én gondoskodok róla, hogy összekerüljenek — mondta a férfi és a szája szögletében meghúzódó mosoly bevilágította egész arcát, mint a lassan szétáradó hajnalsugarak aranya a halvány eget. A főorvos intett Micikének, hogy kihallgatása végett ért. A mai nap egyike volt azoknak az unalmas rideg téli napoknak, amelyek ólmos lassúsággal telnek. A szél irgalmatlanul cibálta a védtelen fák csupasz ágait, a fenyők háborogtak a kíméletlenség miatt és az égen olyan szigorúan zárkóztak fel a felhők a nap előtt, mintha csak összeesküdtek volna, hogy egy árva kis napsugarat sem engednek át rajtuk. Micike a főorvos szobájából kijövet, képtelen volt azonnal munkához látni. Szíve tele volt mélységes hálával a főorvos iránt és édes reményekkel, amelyek szárnyán gondolatai álmának beteljesülése felé repültek. Az ablakhoz ment, kinézett rajta. — Gyönyörű nap van ma, — mondta önmagának, de hallhatta az is, aki közel volt hozzá. — Csodaszép nap — suttogta egészen ellágyulva — és felejthetetlen. —- Szemeiben úgy fénylettek a könnyek, mint a napcsókolta harinatcseppek.
