The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-01 / 1. szám
January, 1915 THE EIGHTH TRIBE Page Nineteen Hívták egy beteghez. Lassan becsukta a jégszekrény ajtaját és a beteghez sietett. Ezerféle gondja közepette, csak ott motoszkált az agyában a töpörtyűprobléma. Hogyan tudhatná meg, mi lett a megkívánt csemegével? Nyíltan nem indíthatott tüzetes vizsgálatot egy tányér töpörtyű sorsát illetően, ez nevetségesen hatna egy főorvos részéről. Ügyesen, diplomatikusan itt-ott elejtett egy rávonatkozó megjegyzést, de senki nem reagált rá a várt módon. A gyűlésen figyelte az arcokat, a szemeket, de senkiben nem fedezett fel titkolt bűnbánatot, fojtott lelkiismeret furdalást. Még Micikében sein. Pedig rá gyanakodott leginkább. Micike vidám volt mint mindig és élénk szemei őszinte kiváncsisággal követték az előadást és a képeket a tuberkulózis okainak és gyógymódjának legújabb eredményeiről. Péntek reggel az orvosi vizit után a főorvos a szobájába rendelte Micikét és egyenesen nekiszegezte a kérdést. — Micike, nem látott egy tányér töpörtyűt? A jégszekrényben hagytam, mielőtt elutaztam. Micikében meghűlt a vér. Mereven nézett. S ahogy agyában rádöbbent a valóságra, úgy hagyta el arcát az élet színe. Egész testében reszketni kezdett. — Nem látta? — kérdezte most már élesebben a főorvos, aki észrevette, hogy jó nyomon jár. Micike nem tudott egy szót sem szólni. — Feleljen hát! —türelmetlenkedett a főorvos, aki gyanúját igazolva akarta tudni. Micike szívettépően zokogni kezdett. Hangja akadozott. — Nem láttam, nem láttam... bízisten nem láttam, főorvos úr, . . . lehunytam a szemem, mikor ettem, . . . olyan . . . olyan jó volt. •— És zokogott tovább feltartózhatatlanul. A főorvos nem tudott elnyomni egy győztes mosolyt. Micike nem látta, mert rá sem mert nézni a szigorú emberre. A főorvos egyenesen állt az Íróasztala előtt, két karját keresztbe fonta a mellén és nézte a vergődő asszonyt. Nem szerette Micikét, maga sem tudta, miért nem. Senki sem képzelhette, hogy ő, az elismert szakember, a neves szanatórium kitüntetett vezetője, ő, Gajzágó Ágoston főorvos féltékeny egy beosztottja népszerűségére. Ezzel őt senki nem gyanúsíthatta s ezt önmaga sem ismerte be sajátmagának. Ahogy most nézte Micikét, mégis megsajnálta. Megmozdult benne megértő és alapjában véve jóságos szive, amelyet ész okok alapján titkolt a közvetlen környezete előtt. De fegyelmezett ember is volt, rendet tartott maga körül, nem tűrt el semmi szabálytalanságot. — Ugyan Micike, — szólt kissé enyhébben, —- ne csináljon kis dolgokból tragédiát. Ha megette, hát megette, ezen már nem lehet segíteni. — De, mert tekintélyt tartani kell, hozzáfűzte határozott hangon: —- Persze ez fegyelmi ügy, a dolog nem maradhat konzekvenciák nélkül. Micike összerázkodott. Végsőkig feszült idegei remegtek a kiáltásában: — Szidjon össze, főorvos úr, pofozzon meg, dobjon ki, mondjon fel, csak.. . csak ne mondja el senkinek, ... megöl a szégyen, öngyilkos leszek! — A kíntól meggyötört teste meggörnyedt, könyökei a térdei közé szorultak, kis zsebkendője már nem szívott fel több könnyet, egyenesen a földre pottvantak, amelyhez Micike is oly közel volt szörnyű megaláztatásában. A főorvos odanyujtott neki pár papirzsebkendőt és szinte atyai hangon folytatta: Keljen fel, Micike szedje, össze magát! Menjen a munkájára, aztán majd meglátjuk. — Micike alig hallotta a szavakat. — Törölje meg az arcát, így nem mehet a betegek elé! — Ez utóbbi hatott. A főnővér letörölte könnyeit a köpenye ujjaival mégegyszer és sietve hagyta el a szobát. A folyosón rohant az öltözőbe, nehogy véletlenül találkozzék valakivel. Múltak a napok és nem történt semmi. Csak Micikében vert fészket valami örökös feszült nyugtalanság. Figyelte a főorvos arcát, de az hideg és néma volt, mint a márvány. Vájjon mi lesz a büntetése? Hogyan fog ő bűnhődni nyalánkságáért? Azzal, hogy azt hitte a töpörtyű neki szánt ajándék volt, elő sem mert állni, jól érezve, hogy a konyhai titkokat respektálni illik. Micike állandóan rettegett egy újabb irodába hívástól, nem volt nyugta sem éjjel, 6em nappal. Visszahangzott benne a főorvos minden szava. — Nem tragédia — mondta. Persze, számára nem. Ő kaphat bármikor egy jó ápolónőt, ha nem is olyan jót, mint ő, Micike. Dehát ez nem fontos. Viszont Micike nem mindennap talál egy ilyen nekivaló helyet, kedve szerinti munkát. — Ezen már nem lehet segíteni -— azt is mondta. — De lehet — feleselt neki vissza Micike csak úgy hangtalanul, önmagában, — szerzek én neki házi töpörtyűt, még különbet is, mint az volt. Vétke jóvátételének reménye egyszerre megnyugtatta és felvidította. Szabad idejében lement a falubeli henteshez, könyörgött neki, ígért minden pénzt. — Nehezen fog menni, — vakarta meg fejebubját a nagy vörösképű ember. Nem sok helyen van disznóölés manapság, s ahol van, ott megtartják a töpörtyűt, nem adják el. De azért megpróbálom — mondta végül is, csakhogy Micike kedvében járjon. Aztán írt Micike minden vidéki barátnőjének. Jött is válasz, de eredmény semmi. A Napok múltak, a hentes sem jelentkezett és Micike egyre türelmetlenebb lett. Visszatért az előbbi nyomott kedélyhangulata. Elhagyta a remény, belátta, hogy a főorvosnak igaza volt, . . . neki pedig minden igyekezete meghiúsult, hogy helyrehozza, amit hibázott. Az izgalmas regény kiesett a kezéből, kinézett az ablakon, a kopár téli táj mereven nézett rá vissza.
