The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-09-01 / 9. szám
Page 12 THE EIGHTH TRIBE Szeptember, 1975 Dr. Takaró Géza “Hagyatékok és Örökségek” könyvéből— WASS ALBERT EMLÉKEZÉS RAVASZ LÁSZLÓRÓL Ahogy emlékeimben kutattam Ravasz László pályafutása után, nekem is éppen püspöki beiktatása merült fel először, ahogy az 1921. okt. 1-én megtörtént, a Kálvin-téri templomban. Az ország minden jelentős testületé, egyháza, intézménye, szervezete képviseltette magát. Szinte a magyarság szíve dobbant össze a fenséges alkalomban. A püspökszentelési Istentisztelet után az egyházkerület székházában fogadta Ravasz László a küldöttségek üdvözlését. “Ez a jelenet volt a nagy nap eseményei közül a legmegkapóbb — írja az akkori krónikás. — Mint valami bajvívásra vonultak fel a küldöttségek szónokai, versenyezve, hogy ki tud nagyobb ajándékot hozni szeretetben, hűségben, szellemességben. És a püspök nem maradt adósa senkinek. A szeretetre nagyobb szeretettel, az ötletességre nagyobb találékonysággal felelt.” Hozzátehetjük: és olyan magyarsággal, hogy nyelvének szépsége, tisztasága, gazdagsága mindenkit elragadott, nemcsak ekkor, hanem későbbi szónoklataiban, írásaiban is. Nem kereste és nem várta azt a méltóságot, amelyre Isten kegyelméből, a budapesti egyháztagok és a dunamelléki egyházkerület bizalmából eljutott. A család, amelyből származott — apai és anyai ágon — székely ároni család, ahol hagyomány volt az egyház és-haza szeretete, ahol örökség volt a szellemi foglalkozás. A kolozsvári Theologia igazgatói és az erdélyi egyházkerület főjegyzői állását hagyta ott, hogy papi és püspöki székét itt elfoglalja. Űj munkaterületén is hamar ki-ADJÁTOK VISSZA A HEGYEIMET! Regény (folytatás) Julika sebesen “s gyere bé te is, kapsz enni s ruhát is kerítünk reád, mert jaj, de megviselt vagy!” Öcsém elvicsorodott, mint a marós kuvaszok. “Megviseltek a románok, azért vagyok ilyen. S én többet román embert látni nem kivánok”. Néztük egymást. “Nem jössz bé?” kérdeztem. “Nem.” “Várj” mondotta Julika “hozok neked valamit ...” “Román ember házából nekem semmit ne hozzál” mordult föl az öcsém “idáig is csak azért jöttem, hogy megtudjátok: itthon vagyok s várlak benneteket”. Azzal szemire húzta likas kalapját, megfordult s ott hagyott bennünket a Durdukás háza küszöbén. Szótlanul néztünk utána. Aztán Julika elkezdett sirni. “Mit bőgsz, te?” förmedtem reá. “Azt, hogy nem tudom, kinek van igaza: neki-e, vagy nekünk?” Hát ezt az egyet én sem tudtam eldönteni. Mert hogy az öcsémet csúffá tették a románok, az látszott rajta. És hogy sok magyart csúffá tettek odaát, a nekik maradt Erdélyben, erről hallottunk eleget, a hazatérő munkaszolgálatosoktól. Volt olyan, aki haza se tért, mert belehalt a verésekbe, amiket kapott azért, hogy magyarul mert szólani valahol. Mikor megtudta Durdukás, hogy öcsém járt ott, megkérdezte, hogy minek eresztettük el? Én annyit mondtam csak neki, hogy a románok ej szén gonosz dolgokat miveitek vele. Mire Durdukás megcsóválta a fejét és hóhajtott. “Ez baj” mondotta. És ebben neki volt igaza, mert nagy baj volt az. Most látom csak tisztán, mekkora nagy baj. Mert ha már az Úristen úgy rendelte el Erdély dolgát, hogy ott magyarok és románok vegyesen éljenek, akkor ezen nem lehet segiteni s bele kell nyugodnia mind a kettőnek abba, hogy a másik is ott van. Már most: hogy egyszer az egyik van fölül, máskor a másik — aszerint, hogy a világ nagyurai miképpen ravaszkodják össze a politikát — úgy látszik, ezen sem lehet segiteni. Tehát úgy kell ezt is venni ahogy az Isten adja. Mint a jégyverést, vagy a napsütést. De ha ez a politika, amit a nagyurak csinálnak, megzavarja az emberek eszit és akik egyazon földön élnek, egymást verik főbe, ahelyett, hogy megsegítenék egymást: ez már igazán nagy baj. És ez a baj történt minálunk, látni lehetett tisztán. A román urak, akik haza kellett menjenek a jó kövér állásaikból megbolondították odaát a román népet és a nép, amelyiknek eddig soha semmi baja a magyarokkal nem volt, megvadult és rátámadt azokra a magyarokra, akiket a szerencsétlenség odakötözött ahhoz a földhöz, amelyik Erdély testéből továbbra is Románia maradt. Csúnya hírek jöttek naponta, hogy mik történnek odaát és az öreg Durdukás egyre gondteltebb lett ezektől a hírektől. Nem segített rajta az sem, hogy az uj magyar jegyző mihelyt megérkezett, első nap magához 28
