The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-08-01 / 8. szám
Page Fourteen THE EIGHTH TRIBE August, 1975 Széplaki József: ANIKÓ Kicsi kezek, kicsi lábak, csilla szemek, játszanak, Anikó! Anikó! Kicsi világ, kicsi jószág, ügyetlenke, védtelen, Anikó! Anikó! Etetés és bűfizés, pacskolás és fürdetés Anikó! Anikó! nem találtak, mert akinek esze volt, az felhajtotta az állatait idejében a havasba. Aztán eltakarodtak azok is és Durdukás egy reggel izgatottan ugrott be hozzánk a hírrel, hogy a magyarok már a szomszéd falunál vannak. Mi még jóformán ki sem tátottuk a szánkat a csodálkozástól s Durdukás, meg a fia már elcipeltek kifelé a belső szobából egy akkora nagy piros-fehér-zöld lobogót, amilyent életemben nem láttam még. Julika meg is kérdezte, hogy mi volna az? “Magyar zászló, te” hadarta izgalomtól elfulladva az öreg Durdukás “még azt sem tudod?” Hát nehezen is tudhatta volna szegényke. Én még hallottam volt apánktól, hogy ez a három szin volt valamikor az ország zászlója, de Julika akkor még kicsike volt, mit törődött vele. Hanem becsületére váljék Durdukásnak: az egész faluban nem volt ahhoz fogható szép magyar lobogó, mint amilyen az ő házát diszitette. Talán ez is okozta, hogy az első magyar tiszturak autója éppen a kovácsmühely előtt állott meg. Mi ott bámészkodtunk a fal tövében. Katonák jöttek az utón és magyarul énekeltek. “Te!” bökött oldalba Julika “hallod? Ezek magyarul énekelnek!” Hát különös is volt. Egyenruhás emberek, katonák és azon a nyelven énekeltek, amelyiken mi. Az embernek összeszorult tőle valamiképpen a torka és kiszáradt és az embernek a szeme mögött viszketni kezdett valami. Tudálékos mafla arccal csörgőt rázza, — felfedezte Anikó! Anikó! Hup-hup-hup, és én ugrok, bugyog kacag a kis torok Anikó! Anikó! Legörbül a kicsi száj, jaj de fáj, akarja a Mamikát Anikó! Anikó! Tépdesi a hajakat, Viktor ugrik és szalad Anikó! Anikó! Mutogatja kis fogát, nyüszítve vág mérges pofát Anikó! Anikó! Babusgatlak dédelgetlek, velem vagy és feledek Anikó! Anikó! Na jó. Aztán jött egy szép nagy autó és megállt éppen a Durdukásék zászlójával szemben. Tiszturak ültek benne. Én csak aranyzsinórokat és aranygombokat láttam és meghallottam, amint az egyik odaszólt a másikhoz valamit magyarul és ez csodálatos volt, olyan, mint ami nem is lehet igaz. Durdukás lekapta fejéről a sapkát, meglengette a levegőben és elorditotta magát torka szakadtából: “éljen Magyarország ! Éljenek a magyar katonák!” A tiszturak odanéztek hozzánk és sapkájukhoz emelték a kezüket. Durdukás meg ordított, mintha eszét vesztette volna. Végül egy idősebb tiszt ur kiszállt az autóból és odajött hozzánk Egyenesen Durdukáshoz ment és kezet nyújtott neki. “Adjon Isten, székely testvér. Hát ezt is megértük, ugye?” Szegény öreg Durdukás csupa hajlongás volt és csupa alázat ettől a nagy megtiszteltetéstől. “Igenis, tábornok ur kérem, igenis . . . éljen Magyarország, éljenek a magyar tábornokok!” “Csak alezredes vagyok” világosította föl a tiszt ur barátságosan Durdukást, aztán elkezdte dicsérni, hogy bárcsak minden magyar ember olyan nagy lelkes hazafi lenne, mint ő. Lámcsak az egész környéken neki van a legszebb nemzeti lobogója, bizonyára huszonkét év óta őrzi féltő szeretettel. . . meg mit tudom én, miket mondott még Közben összegyűltek körénk az emberek és csodálták a magyar alezredest. Soknak még a szeme is könnyes volt, de szólni nem tudott egy sem. Az alezredes végignézett az embereken. “Örven-26
