The Eighth Tribe, 1975 (2. évfolyam, 1-12. szám)
1975-06-01 / 6. szám
Page Twenty-two THE EIGHTH TRIBE JUNE, 1975 hogy kiver tőlük a hideg veríték. A legény durván félrelökött. “Hallottad hát, rongyos! Eredj az útból!” Azzal magához rántotta Anikót és elvegyültek a táncolok között. Néhány pillanatig úgy álltam ott, mint aki körül Összedőlt a világ. A szavak, amiket a legény kiáltott, véres csikókat hasítottak az arcomon. A két leány összesúgott ott a pádon. Valaki hangosan röhögött a közelemben és éreztem, hogy az is nekem szól. Mert kopott a ruhám, mert idegen vagyok s mert Anikó nem akar táncolni velem. Aztán megmozdultam. Nem néztem se jobbra, se balra, csak neki mentem egy ajtónak, ami a közelemben volt. Mikor átléptem a küszöbön csak akkor láttam, hogy nem kifelé vezetett az az ajtó, hanem be a korcsmába. A pult mellett állottak néhányan. Egy sovány kis fürge ember töltötte elébük az italt. “Nekem is adjon” mondottam és alig ismertem rá a hangomra. Zsebembe nyúltam és kivettem a pénzt. A sovány pálinkás poharat tett elém. Felhajtottam. “Még”. A korcsmáros furcsán nézett reám. “Itt a pénz” mondottam “maga csak töltsön”. Láttam, hogy a pult mellett állók mind engem néznek. Haragos dac feketedett föl bennem. Hátat fordítottam nekik, rátámaszkodtam a deszkapultra és egyik poharat a másik után hajtottam föl. Éreztem a szeszt tüzzé válni a belsőmben. Éreztem, ahogy megmozdította a véremet és végigszivárgott az izmaimon. Az izmaim megfeszültek tőle. Éreztem a fejemben kigyulni a tüzes virágokat. Kigomboltam nyakamon az inget. A sovány ember ott a pult mögött aprópénzt tett elém. Rámordultam. “Nem hallotta?! Töltsön!” És az egész pénzt besöpörtem a pultja mögé. “Részeg” mondotta valaki a hátam megett. Oda fordultam. Néhány legény állt ott. Megnéztem őket, aztán újra rászóltam a korcsmárosra: “töltsön!” A másik szobában ekkor hallgatott el a zene. Néhányan hangos nevetéssel bejöttek az ajtón és italt kértek. Aztán egyszerre csak láttam, hogy odalép a pulthoz az a legény és kinyújtja a kezét egy pohár után. Éreztem, hogy elvörösödik körülöttem a világ. Talán nem történt volna semmi, ha az a legény nem néz reám akkor. De reám nézett. És a szemében győzelmes gúny csillogott és a szája megrándult, mintha valami lenézőt akart volna mondani. Kartávolnyira volt tőlem. Szembe fordultam vele. “Rongyos vagyok?” Nem szántam hangosnak a szót, mégis mindenki meghallotta. Az emberek felénk fordultak. A gazdalegény képe elfeketedett. “Mit akarsz?” “Rongyos vagyok?” “Eridj a nyavalyába! Ki hívott ide?!” Most már ordítottunk. A korcsmáros ijedten kapkodta a fejét a pult mögött s az emberek körénk gyűltek. “Rongyos vagyok?!” “Az hát!” Erre a pillanatra olyan tisztán emlékszem vissza, mintha ma történt volna. Siket csönd lett. 20 — folytatjuk vonultak, akiket a püspökök, majd a két kíboros (König és Döpfner) követték. A bíborosok után jött a kocsira helyezett koporsó. Azt a Mindszenty-család három tagja követte. így vonultak be a kegytemplomba. Pontosan 11 órakor megszólalt a kegytemplom összes harangja és kezdetét vette a nagymise. A Burg Kastl-i iskola diákkórusának művészi előadásában felhangzott az “Ecce Sacerdos Magnus” ősi, lélegzetelállítóan ünnepélyes dallama. S íme jött a Sacerdos Magnus, akiért ez a sok-sokezer ember, magyar, osztrák és ki tudná, milyen nemzetiségű — színültig megtöltötte a kegytemplomot. König bíboros ajkán felhangzik az ősi köszöntés : “In nomine Patris .. .Pax vobis”. S már mondjuk is a Confiteort, méghozzá magyarul is. A szertartás különben az új miserendet követi, de három nyelven, hol latinul, hol németül, hol magyarul. Rendkívül érdekes volt liturgiái szempontból. A magyar koncelebráns, László burgenlandi megyéspüspök, tökéletes magyarsággal működött közre. A templomi kórus és a Burg Kastl-i iskola remek diákkórusa szebbnél-szebb egyházi dalokat énekelt. Elénekeltük az 1938-as Eucharisztikus Kongresszus Kudela Géza által írt gyönyörű himnuszának több szakaszát is. A német nyelvű szentbeszédet a “szalonnás páter”, a premontrei van Straaten mondotta. Beszédét hamarosan nyilvánosságra hozzák, kár volna elébe vágnunk a szövegnek. Annyit azonban elmondhatunk, hogy nincs az a hívő katolikus és hithű magyar pap, aki szebb emléket állíthatott volna hercegprímásunknak, élete munkájának és örök igazának. Látszott van Straatenen, hogy mennyire szerette és becsülte Mindszenty hercegprímást. Isten fizesse meg a Nobel-díjas premontrei szavait! A magyar szentbeszédet dr. Ádám György, müncheni magyar főlelkész mondotta el. Valamennyiünk szívéből beszélt. Az abszoluciót magyarul László püspök, németül Döpfner kardinális adta. Most következett a szentmise legmeghatóbb jelenete. A bíborosok és püspökök kíséretében hercegprímásunk koporsóját a Szent László mellékkápolnába vitték. S míg a piros-fehérzöld zászlóval letakart koporsót, a beszentelés és áldás után Szelepcsényi prímás végső nyughelye mellett elkészített sírba engedték le, 4 ezer magyar ajkán, dübörgő és meg nem alkuvó erővel felhangzott nemzeti imádságunk, a magyar himnusz.
