The Eighth Tribe, 1974 (1. évfolyam, 1-7. szám)
1974-04-05 / 1-2. szám
August, 1974 THE EIGHTH TRIBE Page Nineteen A kisfiúnak szőke haja van — írták. Mi is az, hogy szőke? Három éve vak, szinte el is felejtette, mi az, mikor valaki szőke. A kisfiú az unokájuk. Öt éves. Ő még nem látta sohasem, nem is fogja látni már többé. A kis unokáját. A cseléd dudol a konyhában. Más nagyapák biztosan kézen fogják az unokájukat és elviszik sétálni. Aki nagyapa, annak általában még jó lehet a szeme, ha gyönge is egy kicsit az öregségtől, azért sétálni lát. A vak nagyapák azonban nem mebetnek egyedül sétálni az unokájukkal. Azokat vezetni kell. Most künn esik az eső. Ő már nem mehet sétálni az unokájával. Kár. A pipája rég kialudt. Nem is ízlik a pipa. Kicsit keserű a szájaíze. Egészen csöndesen lélegzik és hallgatja a failóra tiktakolását. —Nagypapa — fogja mondani vékony gyerekhangon — te sohasem nézel rám. — Meg kell majd magyarázni, hogy ő vak és nem lát. Semmit sem lát. Az unokáját sem látja. Kár. Nagy kár. Öregember érje be azzal, ami van. Majd a térdére ülteti az unokáját, megsimogatja és beszél vele. Igen, persze majd mesélni fog neki. Hogy is van az a mese a kurtafarkú malacról? Egyszer volt, hol nem volt, a hetedhétországon is túl, de még az Óperenciás tengeren is túl . . . Hm. Vigyázni kell. Nagyon vigyázni. Egy ilyen amerikai kisfiú sok mindent kérdez majd biztosan. Nehogy belezavarodjon a mesébe. Nagy szégyen lenne. Most csöngettek. Jönnek már. A cseléd abbahagyta a dudolást. Itt vannak. Feláll a székből és az ajtóhoz botorkál. Áll az ajtó előtt és vár. Fejében kereng-borong a mese a kurtafarkú malacról, tündérekről, hamubasült pogácsáról és a legkisebbik királyfiról. Nyílik az ajtó. Az öregember megmozdítja karjait. Bejönnek. Idegen, erős illat jön a szobába. — Apám — mondja a lánya és a mellére borult. Az öreg ember óvatosan magához öleli lányát. Itt van most a mellén a lánya. Hallgatnak. — Megnőttél, Ilonka — mondja az öreg ember, — amerikai asszony lettél. Csönd van. A lánya görcsösen öleli őt. A házisapka félrecsúszik fején. Csönd van. Miért nem beszél a lánya? S az újjai tapogatódzva megindulnak a lánya arca felé. Drága, puha arc. Az öreg ember vak szemében rejtelmes, titokzatos kép alakul. Most látja a lányát. De miért nedves a lánya arca, hiszen a lánya sír, miért sír a lánya? — Miért sírsz, Ilonka? — kérdezi és végigsimít a lánya haján. A lánya most lehajtotta fejét és nem válaszol; miért nem válaszol? — Ne sírj, Ilonka — mondja halkan az öreg ember. — Én vak vagyok, de azért talán nem is olyan nagyon rossz nekem most. Itt vagy és én megsimogatlak és hallom a hangodat, csak kár, hogy nem látlak és az unokámat nem látom. Ő hol van? — Lefektettük a díványra — felelte lánya helyett a felesége — hosszú út volt, bizony kifáradt szegényke. Ölben kellett hozni, a vasúttól idáig úgy aludt, mint a tej. A cseléd bontja már az ágyat. — Vezessetek a díványhoz — mondta türelmetlenül az öreg ember — meg akarom simogatni az unokámat. — Pszt, csöndesen — suttogta a felesége — ő már alszik, csak csöndesen. Megfogta az öreg ember kezét és vezetni kezdte a másik szobába a dívány felé. Az öreg ember megállt a dívány előtt, lassan lehajolt és eres kezével végtelenül óvatosan, tapogatva végigsimított az alvó kisgyerek arcán. Akkor csöndesen fölegyenesedett. — Nyitót szájjal alszik, kicsit szuszog alvás közben a kis unokám — suttogta — az én amerikai unokám, majd mesélni fogok neki. A szomszéd szobában behajtott ajtószámyak mögött vacsorához ültek már. Az öregember vigyázva lenyomta a kilincset és átbotorkált az ebédlőbe. Helyéhez ment az asztalnál és leült. A cseléd behozta a húst. Lassan enni kezdtek. A lánya beszélt most. Különös, messzi, idegen világról mesélt. Az öreg ember piszmogva ette a húst és nem is nagyon figyelt a beszédre. Gondolkozott. Talán a mesén gondolkozott, amire nagyon vigyázni kell, mert egy ilyen amerikai unoka biztosan nagyon sokat kérdez. Holnap korán reggel térdére ülteti majd az unokáját és mesélni fog neki. Egyszer volt, hol nem volt . . . igen, így jó lesz. Senki sem figyelt most az öreg emberre, csak valahogyan egy percnyi csönd támadt és akkor az öreg ember gyorsan megszólalt: — Majd mesélni fogok a kis unokámnak ... Zavart, kelletlen hallgatás támadt. Piszmogva ették a húst, az öreg ember hallotta gyors, izgatott lélegzésüket. Akkor a felesége hirteleniil másra fordította a beszédet. Furcsán, idegenszerűen beszélt a lánya magyarul. De őrá miért nem figyelnek, azért mert vak, ő még mesélhet az unokájának. A villát letette maga elé az abroszra és hangosan, ellentmondást nem türően megszólalt. — Én nem láthatom őt, de azért én majd mesélni fogok neki. Már ki is gondoltam egy szép mesét. Holnap majd elmondom neki. Mi az ? Miért hallgattak el egyszerre megint ilyen hirtelenül, miért babrálnak az asztalon? De a lánya most megszólal furcsa, akadozó, idegen szinte bűntudatos hangon.
