Fraternity-Testvériség, 2002 (80. évfolyam, 1-4. szám)
2002-10-01 / 4. szám
Page 6 1956 Advent Passaic-on TESTVÉRISÉG 1956 adventjében Passaic város, élén a tekintélyes számú magyar lakossággal, két magyar templomával, fokozott elmélyüléssel készült szent Karácsony estéjére. Egyik magyarázata a magyar szabadságharc húszezer menekültjét fogadó katonai tábor, a Camp Kilmer közelségével járó kapcsolatrendszer. A magyar gyülekezet lelkésze, aki a felekezet megbízásából a tábor protestáns adminisztratív lelkészi szolgálatát is ellátta, már napokkal azelőtt jelentette Gáspár János plébánosnak és a helyi sajtónak, hogy a szent estére, az eddig érkezettek mellé, egy nagyobb csoport menekültet várhatunk városunkba. Érthető, hogy a két egyház népe, éppen úgy, mint a magyar szabadságharc ügyével szimpatizáló szélesebb társadalom, ez évben, a maga és családja karácsonya mellett fontosnak tartotta a mások, a menekültek karácsonyának készítését. November eleje óta működésbe lendült a menekültek letelepítését munkáló száztagú bizottság. Már megtörtént a Gregory Sugárúton fekvő, átmeneti elhelyezésükre kiszemelt nagyméretű ház átvétele. Mégis, az otthon szimbolikus megnyitásának alkalmául Karácsony estét tűzték ki. Sok volt a tennivaló. Az asszonyok sorra takarították a szobákat. Egy fűtőolaj árus színükig töltötte a tartályokat. A közeli villamosüzem tulajdonosa ezer apró égővel díszítette nemcsak a sarki boltos által küldött óriási karácsonyfát, hanem, amerikai szokás szerint, a portát ékesítő örökzöld bokrokat is. Egy közelben fekvő iskola tanulói, megint csak bevett szokást követve, a kert fái között felállították a szarvasok-húzta Mikulás szánkót. Az ifjúsági egyesület tagjai hatalmas arany betűkkel rakták ki az épület homlokzatán a Camp Khmerben hetek óta, egész napon át, óránként felhangzó köszöntést: “Isten hozott!” A fontos utca forgalma a szokottnál is nagyobbra dagadt. Teherautók jöttek-mentek. Egy magyar származású cipőkereskedő meleg lábbeli-, téli harisnya-szállítmányt küldött. Egy nagy cég kocsija bútorokat hozott egy közeli gyárból. Egymásután érkeztek a jégszekrények, mosógépek, szőnyegek, edényfélék. Élelmiszer-kereskedők, meg a jószívű magyar asszonyok, szomszédok, meg az amerikai egyházak népe szüntelenül tömték a jégszekrényeket és az éléskamrát húsfélével, főzelékekkel, tojással, tejjel—vajjal, mindennel, amire csak szükségük lesz az új lakóknak. Mintha az egész város átérezte volna a Megváltó intelmét: “Mert éheztem és ennem adtatok, jövevény voltam és befogadtatok engem, mezítelen voltam és felruháztatok... Amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, velem cselekedtétek meg.” Már mindenek elkészültek és a szent este közelségével minden percen esedékes volt az új lakók érkezése, és a számukra készített otthon birtokbavétele. Már készültünk a karácsonyfához, amikor egy ismeretlen idős pár lépett a szobába. Karjukon színes papírral, szalagokkal díszített csomagok. Boldog Karácsonyt köszöntöttek, majd a férfi így szólt: “Házaséletünk első karácsonyán elhatároztuk, hogy mi egymásnak csak olyan karácsonyi ajándékot adunk, amellyel másoknak is örömöt szerezhetünk. Engedjék meg, hogy ebben az évben az egymásnak szóló ajándékot a magyar menekültek karácsonyfája alatt bonthassuk ki és oda is helyezhessük.” Megköszöntük, mire ők a karácsonyfához lépve bontogatni kezdték az egymásnak szóló csomagokat. Szokatlan ajándékok: Az éltes férfi egy tízéves fiúra illő felsőkabátot és téliruhát, az őszhajú asszony egy gyermekleánynak való hatalmas babát kapott. Megköszönték egymásnak és odahelyezték azokat a menekültek karácsonyfája alá. Az előszobában lépések hangzottak. A nagyszobában mindenki tudta, megérkeztek, akiket vártunk, a legújabb menekültek. Felhangzott a “Dicsőség mennyben az Istennek.” Az éneklés nehezen ment, mert valami szorongatta a torkokat. Az idős pár oldalról hallgatta a magyar karácsonyi éneket. Az ő szemük is könnybe lábadt, amikor Sándorka, a napokkal azelőtt érkezett “házinéni” fia magához ölelte a szép télikabátot és kisebb testvére, Margit boldogan emelte karjaiba a csodaszép babát. Aztán búcsút intettek és indultak. De otthagyták nemcsak a kabátot, a ruhát és a babát, velünk hagytak egy feledhetetlen karácsonyi élményt, és egy, életünk falára és szívünk hústáblájára kívánkozó aranyigét: a szeretet nem keresi a maga hasznát. Nt. Bertalan Imre
