Fraternity-Testvériség, 2000 (78. évfolyam, 1-4. szám)
2000-10-01 / 4. szám
FRATERNITY Page 17 Obituaries Ft. Dr. Dömötör Tibor püspök (1929-2090) Szedenits Jenő búcsúbeszéde Ft. Dr. Dömötör Tibor püspök temetésén 2000. december 2-án, a Rose Hill temetőben, Fairlawn, Ohio államban. Kedves gyászoló Testvéreim! Ismét szegényebbek lettünk. Az elmúlt héten a világ nemzethű magyarsága mély megrendüléssel értesült arról, hogy a köztiszteletben álló, szeretett szabadságharcos püspök urunkat, Ft. Dömötör Tibort Teremtő Istene magához szólította. S ma szomorú szívvel állunk a koporsójánál, hogy részvétünket fejezzük ki a gyászoló családnak, elköszönjünk tőle, és utólszor Isten Hozzádot mondjunk, végtisztességet adva hűséges barátunknak, harcos baj társunknak, a nagy hazafinak, lelkésznek, költőnek, az alkotó magyarnak, akinek hitéből nemcsak a szeretetet és áldást osztó Lorántffy Otthon valósult meg, de új magyar református gyülekezetek születtek, templomok épültek, és az általa alapított Károli Lelkészképző Intézetből fiatal lelkészek indultak útra, hogy Isten Igéjét hirdetve egy akolba gyűjtsék a nemzeti tragédiák következtében elszéledt magyar nyájat. Ft. Dr. Dömötör Tibor püspök úrnak köszönhető, hogy fáradozása és közbenjárása révén, több mint hatszáz magyar menekült talált új otthonra és megélhetésre az Egyesült Államokban. Nem volt olyan magyar megmozdulás, legyen az társadalmi vagy egyházi, amelyet, felekezetre való tekintet nélkül, ne támogatott volna. Felkarolt mindenkit, aki akár az egyházi, akár magyar vonalon arra érdemesnek bizonyult. Szedenits Jenő költő a “Hit diadala” című versében erről érdemben így emlékezett meg: “Áldást hintett, igaz szeretetet. Hitével gyógyított, alkotott.” Majd így folyatja: “Hívőnek templom, öregnek otthon, éhesnek kenyér, szomjasnak ital, üres kézzel senki ne távozzon. Magát adta Úrnak javaival.” Dömötör Tibor írónak és költőnek “A hit csodája”, “Kétélű kard”, “Istentől Krisztusig”, “Lélekfények az Isten tenyerén” című könyvei a világ keresztény magyarságának hiterősítő forrásai lettek. Ezek a könyvek vallásos életünknek hervadatlan virágai maradnak. Dömötör Tibor az Isten és a Haza ügyét istápoita a missziós szolgálatra elküldött lelkészekkel, akik ma is rendszeresen járják a szórványokat a világ minden táján. Felfogása szerint: “Minden ember annyit ér, amennyit Hazájért, Egyházáért, fajtájáért és családjáért tett vagy tesz. ” Ezt az elvet vallva dolgozott otthon, Magyarországon, és itt, az emigrációban is. Boldog volt, ha magyar egységet hozhatott létre, és ha gyülekezeteket szervezett. Hittel vallotta: “Olyan magyar egyházakat kell szerveznünk, amelyek függetlenek minden idegen befolyástól, és őseink, apáink vallását követik.” Elvéért nem félt szembe-szállni a közvéleménnyel. Egységre törekvését és magyarság- szeretetét mi sem bizonyítja ékesebben, mint gyakori kijelentése. “Az én magyarságomba minden magyar belefér! ” Dömötör Tibor halálosan szerette népét. Elkötelezett harcosa volt az 1956-os magyar szabadságharc eszméjének és a magyar igazságnak. Harcát megalkuvás nélkül folytatta az emigrációban is. “Mi, magyar szabadságharcosok, tovább harcolunk!” - kijelentése szálló ige lett az egész világon, a hazához megrendíthetetlen hűséggel ragaszkodó magyarok körében. Mikor 1966-ban az Akroni Magyar Református Egyház lelkészévé választották, zászlajára két mondatot írt: “Mindent Isten dicsőségére és a magyarság javára. ” Se szerint élt és cselekedett. Erről tesznek bizonyságot a hősökre, mártírokra, egyházi méltóságokra és a dicső magyar múltra emlékeztető örökbecsű bronztáblák és szobrok a Lorántffy Otthon Emlékkertjében. Tizennégy évig volt az Amerikai Magyar Szövetség elnöke. Kezdeményezésére helyezték el Kossuth Lajos szobrát 1990. március 15-énaKapitólium épületében. Felbecsülhetetlen elismerés és diadal ez a magyar nemzet számára! Az “Ellis Island’ és számtalan más kitüntetése mellett mégis legbüszkébb volt az 56-os Magyarok Világszövetsége által adományozott “1956 Hőse” ezüstéremre! Dömötör Tiborban a mai Magyar Amerika legnagyobb fiát gyászoljuk. A magasztos templomi gyászistentisztelet immár véget ért. Szeretett halottunk sírjánál állva a haldokló ősz szegődik mellénk, és a csípős szél fuvallatában szomorúan gondolunk az elmúlásra. Fülünkben a mennyei angyalok éneke hírlik, melyben a kegyelmes Isten ígérete hallatszik, Aki “úgy szerette a világot, hogy az Ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ezekben a percekben az élő Isten közelségét érzékeljük, és zaklatott szívünk lecsillapodik. Békesség száll reánk. íme közeleg az esthomály... búcsúznunk kell: Isten veled, drága püspökünk, Isten veled, magyar hazánk nagy fia, Isten hozzád, jó barát! Imánkban kérjük a kegyelmes Istent, hogy adja néked az örök élet jutalmát!
