Fraternity-Testvériség, 1996 (74. évfolyam, 1-4. szám)
1996-04-01 / 2. szám
Page 16 TESTVÉRISÉG SZENT ISTVÁN KIRÁLY ÜNNEPE “Jézus - a sziklám építő emberről szóló példabeszédével - befejezte a hegyibeszédet. A népsokaság elragadtatással hallgatta, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van. ” (Mt.7,28-29) Ha Magyarország helyzetét nézzük, feltűnik, hogy kevés a “sziklára építő bölcs ember”. Minden népnél nagy szükség van a bölcs emberekre - nekünk is. Imádkozzunk ezért! Negyven év alatt nagyon sok ember életében gyöngült, elmaradt vagy teljesen kiiktatódott Jézus tanításának hallgatása. Népsokaságunk egy része nemhogy elragadtatással, de sehogysem hallgatja Jézus tanítását... Ismét egy ok: imádkozzunk! Kiveszett belőlünk az elragadtatás érzéke, ehelyett pénzéhség, szerzésvágy, más oldalról pedig dühös csalódottság vesz rajtunk erőt. Ismeretlen fogalmakká váltak olyanok, mint: a közjó fontossága, erkölcsi magatartás és értékek becsülése... Szent István példája segíthetne...” (Fejős Ottó nyomán) A ma már “régiségnek” látszó idézet István király első törvénykönyvéből ma is egyetemes érvényű lehetne: “A papok pedig és az ispánok hagyják meg az összes falusi bíróknak, hogy ezek parancsára vasárnap mindenki menjen templomba, öregek és fiatalok, férfiak és nők, kivéve azokat, akik a tüzet őrzik. Ha pedig valaki amazok hanyagsága folytán nem (tűz-)őrzés végett marad otthon, az ilyet verjék meg, és nyírják le.” (1.9.) Sok hajanyírott lenne az emigráció magyarjai között is, és sajnos otthon is manapság. “Ah, hol vagy magyarok tündöklő csillaga, ki voltál valaha országunk istápja? Hol vagy István király? Téged magyar kíván, gyászos öltözetben, teelőtted sírván.” (Dőri kéziratos, 1763.) “Szent Istvánban a középkori mély, alázatos kereszténység lépett föl a magyar történelem szinterére. Az a kereszténység mélységes törekvés volt a végtelenbe s örökkévalóba, mely az egész európai emberiséget lefoglalta egyházával, római császárságával, királyságaival, énekeivel, művészetével, társadalmával, könyörületességével, góth dómjaival s mely tetőpontra emelkedett főleg a XII., XIII. században. István király a XI. századbeli kereszténység megtestesülése volt: papja, királya, prófétája népeinek; kinek hitéből s buzgósásából milliókra áradt élet. A középkori kereszténység a lelki szegények vallása, azoké az embereké, akik fölértették, hogy a Végtelennel szemben senki sem gazdag: mindnyájan koldusok vagyunk. Nemcsak koldusok, de bűnösök is, kiknek egy reményük van, a kegyelem: boldogulásukhoz egy útjuk, az ima és az erény. Ezek az emberek gyöngédek lettek a kereszt tövében, mint a gyermekek. Szent István koronája emlékeztette őt Krisztus töviskoszorújára; kormánypálcája pedig arra a győzelmes fára, mely a menny kapuit megnyitja. Magyar kereszténység, ilyen a te apostoli királyod, Szented, hősöd! íme angyalomat küldöm neked, ki vezessen - mondja róla az Isten. Ajkairól hangzik a patriarkális áldás, mely boldogságot ígér, ha a jelenbe beleviszzük a múltnak hitét, erkölcsét, erejét, a hit fényét, az erény termékenységét, a jellem erejét.” (Prohászka: Elmélkedések, pp. 739-741.) “Előtted könyörgünk, bús magyar fiaid, hozzád fohászkodunk, árva maradékid. Tekints, István király, szomorú hazádra, fordítsd szemeidet régi országodra. (Dőri kéziratos, mint föntebb.) Lipták Béla
