Fraternity-Testvériség, 1987 (65. évfolyam, 1-4. szám)
1987-07-01 / 3. szám
I Page 6 TESTVÉRISÉG ségtelen bizonyítékai egy népnek adott területen és időtől való jelenlétének, vagy éppen jelen nem létének. Sok esetben biztosabb dokumentumok, mint az írott kútfők, oklevelek, leírások, elbeszélések. Hű tükrét képezik egy nemzetnek, történelmének, Ízlésének, képzeletének, eszményeinek, műveltségének, anyagi-, szellemi erejének. Történelmi bizonyítékokat jelentenek azokra a korokra, amelyekbó'l egyéb forrásokkal nem rendelkezünk. Vi- tathatlan alapját jelentik történelmi tényeknek, igazságoknak, következtetéseknek, amelyekre, — ha a kétségtelen bizonyítékok mellett még szükség van, — tanok, elméletek is építhetők. A kultuszhelyek létét vagy nemlétét, történelmét ezért tanok, elméletek megalkotásakor nem lehet figyelmen kívül hagyni. Figyelmen kívül hagyásuk hiányos, enyhén szólva is megtéveszthető, hazug történelmet jelent. Politikai és egyéb célokat esetleg évszázadokon át is szolgálhat, de a történelmi igazságot nem szolgálhatja. Egy ilyen tan, elmélet a románok dákoromán folytonosság (continuitás) tana. A tan mindenféle alapot nélkülöz. Ezúttal részletesebben csak egy, a legbiztosabb bizonyíték-csoportra, a román (vlach) kultuszhelyeknek Erdélyben a XIII. századig való teljes hiányának a bemutatására szorítkozunk, mivel ez képezi cáfolatunk alapját. De bemutatjuk — a teljesség kedvéért - a tatárjárástól (1241) a törökveszedelem elleni felkészülés idejére eső vlach kultuszhelyek hiányát is. Dacia (Erdély) római meghódításától, Kr. u. 106-tól a magyar honfoglalásig, 895-ig 10 év híján 8 évszázad telt el. Tekintve, hogy egyes román történészek szerint Dacia Traiana (Erdély) dákoromán lakosságának a városi része a Kr. u. III. században, falusi lakossága később, a IV. és V. században lett latin keresztény, a magyar honfoglaláskor, 895-ben már számos kultuszhellyel kellett rendelkeznie. A kérdés tehát az: találtak-e magyar honfoglalók Erdélynek azon a részén, amely Dacia Traianához tartozott, a keresztény kultuszhelyek közül csak egyet is? Ha találtak, s ez hitelt érdemlően igazolt tény is, akkor a dákoromán folytonosság tana egy alapvető részbizonyítékkal erősödik; viszont ha nem találtak, akkor már ezen az alapon is helytállósága nemcsak hogy kétségbevonható, hanem teljességgel tagadható is. Ilyenekre vonatkozóan azonban nincs semmiféle írásos forrásunk, vagy emlékünk, jóllehet a román történészek szerint is a 271. évi római kivonulás után, a pogány római adminisztráció minden irányú nyomásától és üldözéstől mentesen terjedhetett a kereszténység az első barbár nép megjelenéséig. A kereszténység terjedésével kisebb keresztény közösségek, egyházak liturgikus céljaikra kápolnákat építettek. Ilyenekről nincs tudomásunk, emlékünk sem a honfoglalás korából, de közvetlen későbbi időkből sem. De nem is lehet, mivel a történelmi források a XII. század második féléig egyáltalán nem tesznek említést Erdély területén romanizált dák vagy vlach népelemekről, míg a Balkán félszigeten a X. századtól (976) számos forrás szól a vlach (balkáni román) népről. A vlach (román) nép őshazája tehát nem Erdély, hanem a Balkán félsziget, ahol ma is élnek elődeik: az a-rumunok, megleno-rumunok és az isztro-rumunok, akikről a román történészek és irodalmárok — éppen a dákoromán folytonosságra való tekintettel — mélyen hallgatnak. A magyar honfoglalók már a Kárpát-medencében való megtelepedésük eló'tt érintkezésbe kerültek a kereszténységgel. Ennek a körülménynek tudható be, hogy templomrombolásról nincs semmiféle adatunk, még idegen sem. Tehát: ha a honfoglalók keresztény kultuszhelyeket találtak volna Erdélyben, azok a magyar honfoglalást híveikkel, a vlachokkal (románokkal) együtt találták volna. Erdélyben a legrégibb román ortodox templom a dem- szusi. Egy, a Kr. u. IV. századból való elpusztult őskeresztény templom helyén, a XIII. században, a magyar honfoglalást követően több mint három évszázaddal később épült. A történészek egy része elődjét római, más része gót templomnak tartja. Harmadik része szerint sírbolt volt, amelyet a rómaiak annak a Longinusnak az emlékére építettek, aki Decebal dák király fogságában (első római-dák háború Kr. u. 101-102-ben volt) megmérgezte magát. Következésképpen: ha a románság őslakója lenne Erdélynek, a magyar honfoglalástól (895) a XIII. századik beérhette egy templommal? Három évszázad múltával is csak egy nagyon kisméretű, alig néhány, öt-hat ember befogadására alkalmas templomra való vlach lakossága volt Erdélynek? Vagy ha több volt, — ennek a dicső népnek igen tehetségtelennek kellett lennie mind anyagi, mind szellemi szempontból. Mivel a templom csak a XIII. században épült újjá, azt jelenti, hogy több évszázadra eltűntek hívei is, mert ha nem, újbóli felépítésére előbb került volna sor, a magyarok első királya, Szt. István (1001-1038) uralkodása alatt. A magyar nép a honfoglalás után folyamatosan beilleszkedett az európai kultúrközösségbe. Világi és egyházi épületeket emel. Erdélyben különösen sok magyar templom maradt fenn épen, vagy átépített formában. Mircea Pacurariu, a szebeni (románul: Sibiu) Egyetemi Teológiai Intézet professzora, az “Istoria Bisericii Ortodoxé Romane” (A Roman Ortodox Egyház története) c. műve (Sibiu, 1972) 47. oldalán arról ír, hogy az erdélyi Dobokán (Dabica) Kolozsvár (Cluj) mellett újabban feltárták egyes X-XI. századból való “keresztény templomok nyomait”. Óvatos fogalmazás ez! Nem írja meg, hogy milyen keresztény templomokat tártak fel. Miután keletüket a X-XI. századokra teszi, ezek csak magyar templomok lehetnek. Másként Pacurariu — román módra — szemrebbenés nélkül ezeket a dákoromán folytonosság tana alátámasztására román templomoknak nyilvánítaná. De állítsuk szembe az erdélyi magyar és román templomokat keletkezési időpontjuk szerint: Helyiség megnevezése: Kolozsmonostor (Cluj-Manastur) magyar templom: 1059- 1063; román templom: 1797
