Fraternity-Testvériség, 1981 (59. évfolyam, 1-4. szám)
1981-10-01 / 4. szám
tett országos székhelyén, ahol a magyar országgyűlés ülései folytak, sem a magyar nemesek jórésze, sem pedig a bécsi bürokrácia emberei nem érezték igazi közösséget a török pusztította részekkel. így kerülhettek muzulmán kézre a magyar keresztyénség ősi városai Pécs, Székesfehérvár és Esztergom, ezzel megsemmisítve a Habsburgok mellett emlegetett legfontosabb érvet, azt, hogy a magyarság bennük találhatja meg a magyar keresztyénség és a katolikus egyház legfőbb védelmét. Aztán elvesztek Veszprém, Lipa, Temesvár, Drégely, Szolnok és Szigetvár fontos várai, ez utóbbiban az idős Zrínyi Miklós kapitány, akit cinikusan feláldozott a császári fővezérség. Eközben a Habsburg-diplomácia azt tekintette legfőbb teendőjének, hogy a pozsonyi csonka országgyűléssel elismertesse (már az 1541. évi V. törvénycikkben) I Ferdinánd király fiúági leszármazottainak a trón- örökségi jogát, közben pedig, a saját magyar “királyi tanácsát” megtévesztve szerződést kössön a törökkel, jóváhagyva benne Magyarország feldarabolását és a “keleti királyság”, Erdély különállását. Hogy az alkotmányos magyar hatalmat megsemmisítsék, fokozatosan megnyirbálták a nádor hatáskörét, és felállították a Helytartótanácsot, mint a legfőbb magyar kormányzati szervet. Az egyik lelki megrázkódtatásból a másikba eső magyarság tömegei, amelyek már régen elvesztették kapcsulatukat a római katolikus egyházzal, egyre inkább a reformáció felé fordultak, amely magyar nyelven olvasta és magyarázta nekik a Szentírást, hamarosan magyarra fordította használatukéra a zsoltárokat, és amely az Úristen megváltó kegyelmét hirdette számukra, ha alázatosan megváltják és megbánják nyomorúságos életük vétkeit. Az Európa- szerte megáradt egyházi reformáció Magyarországon különösen elterjedt, amikor annak Kálvin János hirdette tanai teljesen kikapcsolták a magyar nemzetet a német nyelv, kultúra és politika világából (hiszen a katolikus Habsburgok végeredményben ezt képviselték), és elkezdődhetett a magyar nyelvű egyházi és világi irodalom addig nem is remélt kivirágzása. A Habsburgokból való végső kiábrándulást egy szörnyű bűntény váltotta ki: Martinuzzi György bíboros meggyilkolása. A Szapolyai-család udvarában felemelkedett, nagytehetségű, délmagyarországi származású Martinuzzi (Fráter György), Izabella özvegy királyné tanácsosaként már hosszabb ideje azon dolgozott, hogy Erdélyben a Habsburg-ellenes hangúlatot megfordítsa. Sikerült is neki elérnie, hogy (mi közben akarva-akaratlan folytatnia kellett diplomáciai tárgyalásait a törökkel) külön megegyezés alapján a Habsburg katonaságot vihessen be Erdélybe. Az így bekerült Castaldo császári tábornok azonban egyre fokozódó gyanakodással figyelte a bíboros “kétkulacsos” tevékenységét, és 1551-ben orvul meggyilkoltatta az oltára előtt napi áhítatát végző főpapot. Az erdélyiek elkeseredésén már mit sem változtathatott Eger vára kapitányának Dobó Istvánnak, az egész keresztyén világát ámulatba ejtő hősiessége, amikor 2,000 főnyi várőrségével közel hat hétig sikeresen visszaverte egy 120,000 főt számláló török sereg ostromát, míg aztán a törökök, a közeledő télre való tekintettel, szégyenszemre elvonultak. Az sem változtathatott már rajtuk, hogy a fiatal János Zsigmond fejedelem 1671-ben történt korai halála után a Báthory fejedelmi család több tagja, különösen István, Lengyelország későbbi, nagy királya mindent elkövetett a Hapsburg-szövetség felújítására, és a török elleni akciók általános összefogáson alapuló folytatására, valamint a katolikus egyház restaurálására. Sőt nem tudták figyelmen kívül hagyni azt a tanulságot sem, hogy Erdély geopolitikai helyzetében, távol a Habsburg-hatalom központjaitól, semmi szín alatt sem számíthatnak a “magyar király” oltalmára, de annál inkább a török megtorló, büntető katonai akcióira, mégha másodkézből is. Mert például 1597-98-ban a török szövetségében hadakozó, déloroszországi tatárok úgy kipusztították Bihar és Csanád megye ősei, az Árpádok korában letelepített magyarságának nagyrészét, hogy a helyükbe könnyűszerrel lehúzódó, nagyszámú oláhságnak soha többé nem lehetett gátot állítani. Az ország részeiben, főleg a magyarlakta vidékeken ekkora már szörnyű népirtást rendeztek a törökök, meg a nyomukban dúló császári csapatok. A felperzselt falvak, kisvárosok százainak a lakosságát tízezrével fűzte rabszíjra és hajtotta el a török. Aki tehette, elbújdosott előlük, egyedül vagy családostul, asszonyát, gyermekét, a többi, hasoló sorsú otthonát vesztett magyarokhoz hasonlóan szekértáborokban tartva. A férfiak gulyáikat legeltették, hogy így biztosítsanak maguknak élelmet és jövedelmet, és mert hasonló életmódot éltek a régi, virágzó állatkereskedelem hajtóihoz, lassanként nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is, kissé idegenesen “hajdúknak” kezdték őket nevezni. Szoros helyzetükben ezek a “hajdúk” gyakran szegődtek el az egymással küzdő politikai táborok vezetőinek zsoldjába, kivéve a törököt, aki ellen sohasem szűntek meg harcolni, kegyetlenségben túltéve nem egyszer magán a törökön is. A legtöbb hajdú magyar volt, köztük sok korábbi főleg református magyar nemes, aki értett a katonamesterséghez is, de voltak soraikban, kisebb számban szintén hontalanná vált déli szlávok is, az orthodox szláv egyházból, nem keveredve a kálvinista magyarokkal. A magyar történelemnek ebben a zivataros korszakában Bihar vármegye főispánja, Bocskai István. 26
