Fraternity-Testvériség, 1981 (59. évfolyam, 1-4. szám)
1981-04-01 / 2-3. szám
Egy nyári vasárnapon prédikációmban említettem: Testvérek az ó-hazában most aratnak. Látom, hallom az aratók sarlója, kaszája által levágott, érett búzakazal zizegését, látom a marékszedők, kévekötők, kereaztrakók munkáját, a behordást, a cséplést, az új búza megörlését a malomban. Az új lisztből kenyeret sütnek, az új kenyeret a templomban az Ur- asztalára teszik, az új kenyérért hálaadás Úrvacsorája vasárnapján. Istenem, áldottan szép boldogító volt. A szószékről a gyülekezetre nézve, meghatódtan látom, hogy az idősebb nők, férfiak sírnak, zsebken- kőjükkel törölgetik a szemükből kigördülő könnyeket Üdítő, elhordozó erőre, egymás terhét hordozó szeretetre szomjúhozik a szív. Ezt váltotta ki, adta Egyházunk együtt az Egyesülettel. Árva és öreg gondozás Bethlen Otthonunkban, felébresztette a felelősség érzetet. Mikor Kalassay, Nánássy, Kecskeméthy gyülekezeteinkbe látogatóba vitték a Bethlen Otthonban gondozottak egy csoportját, Bethlen Otthon vasárnapot tartottak. A templomban istentisztelet, e3te a terembe vallásos est volt. A gyerekek a színpadon voltak, bemutatták őket életrajzi adatokkal. Verseket mondtak, énekeltek, egy gyermek elszavalta: “Három árva sír magában, Elhagyott sötét szobában; Zivataros hideg éj van, Édesanyjok künn a sírban.” Sír az egyik: “Édesanyám, gyújts világot! Nem tudom én, jaj, mit látok!” Második mond: “Beteg vagyok, édesanyám! Hol maradtál? Nem gondolsz rám!” Mindenki szívében feltámadt az együttérző, egymást terhét hordozó szeretet... és a Nem gondolsz rám? kérdésre az a felelet: én' gondolok rád! A szeretet munka a Bethlen Otthonunkban a szívekbe véste azt a bibliai intést: “Ne szóval szeressetek, hanem cselekedettel, valósággal.” Emlékezve érzem a zsoltáros megállapítását: nagy dolgot cselekedett velünk, közöttünk az Ur, áldott legyen szent neve, áldottak legyenek Isten munkatársai, nők, férfiak, akik már az örök-hazába mentek, a földi életben lévők. Múltunkra emlékezve felelevenedik emlékeze- temben diákkoromban tanult vers, amelyben az író felsorolja a magyar történelem hőseinek cselekedeteit és azzal végzi: “Nem tudom én melyik volt szebb, melyik dicsőbb, melyik nagyobb. Csak áldom Istenemet, hogy én is magyar vagyok . . .”. Én pedig a mi életünkre emlékezve azt mondom: Nem tudom én, melyik volt, melyik dicsőbb, nagyobb: a lelki- pásztorok, vagy az együtt munkálkodás, férfiak, vagy nők, ifjak munkája? .... csak áldom Istenemet, hogy én amerikai magyar református lelkipásztor testvéretek vagyok. Szeretteim szívemen hordozlak titeket. Mit hoz a jövő? Egyesületünk, a Bethlen Otthonunk, mint a múltban, úgy a jövőben is végezheti áldott szolgálatot? Változott az ember, az élet. Ne legyünk kishitűek. A világhírű hegedűművész, Paganini, nagy közönség előtt a Napoleon szonátát adta elő. Hegedűlés közben lepattant egy búr, majd a második, majd a harmadik húr pattant le cremonai hegedűjéről. A nagyközönség rémülten nézte, tönkre megy a nagy koncert, nem hegedülhet tovább a művész. A forró hangulatban a művész hegedűjét magasra emelve kiáltja: EGY HÚR ÉS PAGANINI ... és egy húron eljátszotta a Nepoleon szonátát. Életünkről is lepattant néhány húr, megnehezedett az élet, de legyen hitünk Istenben, legyen hitünk önmagunkban. Kérjük Istent: “Utald, Uram, mutasd meg, hogy el ne tévelyedjek”. Mutass utat, vezess úgy, hogy a legáldottabb szolgálatot adhassuk Egyesületünk, Egyházunk által. AZ AMERIKAI MAGYAR REFORMÁTUS LELKÉSZEGYESÜLET NYILATKOZATA A Sárospataki Református Kollégium alapíttalásának 450. évfordulóján. Az Amerikai Magyar Református Lelkészegyesület 1981 szeptember 7-én a pennsylvaniai Ligonierban tartott országos gyűlésén Isten iránti hálaadással gondol a fennállásának 450. évfordulóját ezen a napon ünneplő Sárospataki Református Kollégiumra, annak sokszázados nevelő munkájára, melynek során az iskola nemcsak a független Tiszáninnent látta el a lelki és szellemi élet munkásaival, de juttatott fiaiból Északamerikába, századunk magyarsága új létezési módozatának eme fájdalmasan szép munkamezejére. E magyar diaszpóra életének legtermékenyebb szakasza elképzelhetetlen Patak neveltjei, a papok, gondnokok, nevelők, egyesületi munkások hosszú sora nélkül. Az amerikai magyar reformátusok aggódó szeretettel kérdezik, figyelik, lehet-e Patak századunk utolsó negyedében egy megváltozott társadalmi rendben az, ami századokon keresztül volt, ami történelmi küldetése, református kollégium, azaz az egyetemes magyar műveltségállományt hiánynélkül megőrizni tudó, azt jövő nemzedékeknek átadni akaró Református Főiskola? Szeretnénk remélni, hogy e nevezetes évforduló alkalmából, biztató kezdeményezések történnek arra vonatkozólag, hogy nemcsak városi jellegét kapja vissza Patak, hanem visszanyerje jogos tulajdonát, egyházi nevelő intézet jellegét, akadémiai rangját, a nemzeti élet és műveltség szempontjából nélkülözhetetlenül fontos iskola rendszerét. 29
