Fraternity-Testvériség, 1979 (57. évfolyam, 1-4. szám)
1979-01-01 / 1. szám
falvai állomáson, egy unokaöcsém kíséretében. Sok évtized után lelkesedve mondogattuk egymásnak, hogy ismét “elcsángálunk Móduvába”. Hogy hol is vannak a csángók, egy egyszerű térkép hűségesebben megmondja, mint a hivatalos romániai turistairoda. “A csángók — mondanák ők —, azok már nem léteznek.” A térképet ellenben csak olvasni kell: nem nehéz Szabófalvát megtalálni, Bákó és Román pedig még román kiejtésben is magyarul hangzik. Arra nem is számítottunk, hogy az egész vidéket rendszeresen átjárjuk. Alig értünk a nevezett városok közelébe, amikor a magyar szó mindenfelől hallatta magát. S ugyanaz a magyar szó volt, amit valamikor negyven évvel azelőtt hallottunk. Bátyámmal ujjongtunk az örömtől: hol a nyelvet élveztük, hol az építkezés sajátosságát csodáltuk. Tapasztaltuk, hogy a csángók még ma is úgy építkeznek, mint a mi ősszü- leink építkeztek; az egyik ház jobban hasonlított szülőházunkra, mint a másik. Öltözködésünk mindig lényegesen eltért, de nyelvünkben annál több közös vonást ismertünk föl. Hirtelen arra a tudatra ébredtünk, hogy a csángók ma is olyan szépen beszélnek magyarul, mint amikor először hallottuk őket. Egy szép vasárnap délután, amint mondám, megérkeztünk Bákó vidékére. Bákóhan megebédeltünk, utána kicsikét körülnéztünk, s a kora délutáni órákban indultunk. F... falu felé. A faluban éppen búcsúnap volt. A kora délutáni záporeső a Kárpátok keleti lejtőit ragyogó fénybe öltöztette, levegőegét gondosan megszűrte, s ebben az üde levegőben minden hegylánc mosolygott felénk. S ki gondolná, hogy a csángó falvak már a Kárpátok első lejtőit ékesítik? Moldvából nem kell a hegyek közé mászni a csángó falvak keresésére: Komán és Bákótól néhány kilométerre nyugatra majdnem minden falu csángó-magyarságáról beszél. A falu, ahova betévedtünk, tehát búcsúját ünnepelte. Nagyon sok ember volt az utcán: Mi pedig “igyenest" a templomtér felé igyekeztünk a kocsival, s el is mentünk volna a templomig, ha a nagy tömeg nem állt volna utunkban. Mondtam bátyámnak, hogy a kocsit hagyja az utca szélén, s onnan majd gyalog megyünk föl a templomig. Öcsémet megkértem: kísérjen be a templomba, míg bátyám és unokaöcsém elvegyültek a tömegben. A templom csodálatos szépen föl volt díszítve, de nemcsak a virágtömeg tanúskodott az ünnep hangulatáról, hanem a nagyszámú, imádkozó hivősereg is éreztette az emberrel, hogy ez a vasárnap rendkívüli nap. A búcsúban mi is részesülni akartunk: mi is letérdeltünk a csángók közé imádkozni. Onnan pedig benéztem a helybeli kartársaimhoz, akik sírtak az örömtől, hogy meglátogattam őket. Azt megtudtam, többek között: templomunkban nem ritka eset, hogy több mint kétezer hivő is megjelenik... Hanem a tömeg, amibe belecsöppentünk, kikből állott? Amikor a kartársaim házából kiléptem, hogy a kívülmaradott testvéreimet is bemutathassam, őket már egész tömeg fogta körül. Egy fiatalember azt mesélte, hogy ők heten vannak testvérek, otthon magyarul beszélnek, és ő azt reméli, hogy valamikor el fog jutni “a nagy Budapestbe”. Magam is elvegyültem a tömegben, s mivel fényképezőgép nem volt a kezemben, észre sem vették, hogy nem tartozom az ő világukba. Itt fagylaltot árultak, amott búcsús édességeket kínálgattak; még tovább cigányok árulták rézedényeiket. A templomtér egyik sarkában, újonnan épített fafészer alatt fúvózenekar üde zenéjére táncolt a fiatalság. Ahogy fölnéztem a fészer homlokzatára, két évszámot láttam belevésve: 1474—1974. A falu nemrégen ünnepelte tehát alapításának ötszázadik évfordulóját... A falu lakossága ötszáz esztendő alatt sem volt hajlandó elrománosodni. Ki tudná megmondani, hogy milyen bizalom és remény él a családokban, ahol nemzedékről nemzedékre éltetik a magyar öntudatot! Mihelyst megtudtuk, hogy a keresett falunk a szomszéd falu volt, elhatároztuk: oda is belátogatunk. Egyik új ismerősünk útbaigazított, mondván: “Menjenek csak igynest, a szőlőkön keresztül; csak öt kilométerre van. Az út ugyan gödrös egy kicsikét, de biztos elmejen az a kocsi”. S, valóban, az út járható volt, bár kocsinkat óriási porfelhő követte. Az volt az érzésem, hogy a szőlőkön átvezető út is ünnepelt: a búcsúsok hazafelé sétáló tömege, színes népviseletük, a délutáni nap verőfénye, a sárgászöldben úszó szőlők csodálatos látványban részesítettek. Néha-néha megálltunk, s megkérdeztük, hogy jó irányba megyünk-e K... felé. Kérdésünkre mindig magyarul kaptunk választ. A magunk mögött hagyott tömegek után félő volt, hogy K...-án senkit nem fogunk a faluban találni. Az utcák valóban elhagyatottaknak látszottak. De ahogy lassan a falu közepe felé haladtunk, gyermek- csoportot vettem észre: többnyire 10—12 éves kislányok voltak. Csodálatos szép ruhába voltak öltözve. Senki más nem lévén az utcán, abban bíztam, hogy csinálok egy-két fényképet a gyerekekről. Mire a fényképezőgép kezembe került, egy édesanya is megjelent egy kapualjban. Neki, természetesen, nagyon megörültem, mert mindjárt láttam, hogy vele köny- nyebben fogok értekezni. A gyerekek, ha nem is féltek tőlem, szégyelltek a fényképézőgép elé állni. A kislányának; “Serűjj csak oda, te Bibián, hogy le- niama volt az, aki elsőnek megszólalt, mondván a 21
