Fraternity-Testvériség, 1975 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1975-10-01 / 10-12. szám
Nehéz Ferenc: BETLEHEMI ASZPIRIN Karácsony előtt beteg lett az édesanyám. Hajnali misére mentünk, cudar idő volt, esett a hó és fújt a szél. Megfázott szegény. Abban az időben én voltam az egyetlen férfi a háznál. Édesapám a háborúban járt, öregapámat pedig éppen Mindenszentekkor tettük a sirba. Édesanyámon kívül Margit húgom élt még velem, viszont Margit nemhogy férfinek, de tulajdonképpen még fehérnépnek se számított, mert akkora volt csak, hogy beszélni sem tudott. (A fehérnép ugyanis, mint köztudomású, akkor árulja el, hogy fehérnép, mikor beszél. De akkor aztán alaposan.) Szóval úgy éreztem, nekem kell gondoskodnom arról, hogy a hánat, vagyis édesanyám betegsége eltávozzék s ne szomoritsa az életünket. Hétesztendős elmúltam már s igencsak bennetapostam a nyolcadikban, komolyan éreztem tehát, mit jelentene, ha édesanyámat a betegség elrabolná tőlünk. Azt is tudtam okos ésszel, mire van szüksége édesanyámnak a betegség ellen. Orvosságra, amelyet úgy hívnak, hogy aszpirin. S akkor találkoztam életemben először azzal a rettenetes gondolattal, hogy mit jelent a pénz. Egyetlen fillér se akadt a házunknál, amelyen aszpirint tudtam volna venni édesanyámnak. Napokon át törtem a fejem, mit csináljak. Közben édesanyám egyre rosszabbul lett. Úgy feküdt az ágyon, olyan pirosán, mint a lángoló rózsa. Szép ébenfekete haja csapzottan hullt az arcába s cserepes ajkai úgy lihegtek, mint a napsugártól megszűrt liliom. Növelte a bánatot, hogy Margit húgom folyton sirt. Hiába főztem neki darakását, kiköpte s csak édesanyám teje után vágyott, amelylyel édesanyám nem tudta őt megtraktálni. — Kisjézus, segíts meg... — imádkoztam kínlódva s ekkor történt a csoda. A Dunaparton ültem, a szemközt való hegyeket néztem s mintha a hegyek fölött csillag támadt volna hirtelen. Pedig nappal volt, világos, havas, decemberi nappal. S mondom, én mégis csak csillagot láttam a Gerecse tetején. Olyan csillagot, amely valamikor a betlehemi pusztán ragyogott s amelynek a nyomában a pásztorok keresték Kisjézust... Azon az estén utrakeltem én is. Édesanyám kissé elszundikált s Kismargit se bőgicsélt a kuckóban. Megöleltem őket s kiszöktem a házból. Elindultam, mondom. S úgy véltem, az a nappali csillag ott lebeg a fejem felett, de nemcsak az arcomat világítja tele, hanem a lelkemet is. Esett a hó és a szél is olyan éles volt, mint a bicska. A csizmám szotyogott, mert likas volt s belé4 szemtelenedett a bólé, de nem fázott a lábam és általában semmim se fázott. Melegített a csillag. így kerestem fel a házakat sorjában. Megzörgettem rajtuk az ablakot, aztán elkezdtem: Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok . .. Úgy énekeltem, mint az angyalok szoktak. Zengőn, szívből, hogy a szivekkel találkozhassék a nótám. S a szivek meg is nyilottak, mind. Nem telt bele pár óra, a tarisznyám televolt dióval, almával, szentjánoskenyérrel meg minden egyébbel. Ezekután boldogan rohantam vissza a Dunapart- ra. Eloldoztam a ladikot Simsik József halászmester háza alatt s evezni kezdtem a Dunán, a szemközt való Süttő felé, ahol a patika volt. A hó még mindig esett s a szél is fújt. A Duna is háborgott, de nem törődtem vele. Csak eveztem. Át is értem a Dunán s hamarosan ott voltam Schnobel Ferenc patikája ajtajában. Világos volt az üzletben s láttam, hogy Schnobel uram még dolgozik. Megzörgettem az ajtót aztán rátettem a nótára: Mennyből az angyal lejött hozzátok, pásztorok Az ének végén aztán berontottam az üzletbe s az összes almámat diómat és szentjános kenyeremet oda- horitottam Schnobel uram elé a pultra. — Mit akarsz ezzel? — nézett rám megdöbbenve. — Aszpirint. — Aszpirint? — Azt, mert beteg az édesanyám ... Schnöbe uram egy darabig csak nézett, aztán egyszercsak rakni kezdte az almáimat meg a dióimat, visszafelé a tarisznyámba. Aztán mikor vissza rakta az összesét, a tarisznyát a nyakamba akasztotta s a zsebembe csúsztatott egy egész skatulya aszpirint. Ott eveztem megint a Dunán. Úgy éreztem, hogy' a bethlehemi csillag egészen ott ragyog a fejem felett. Boldog voltam, mint még soha az életemben. Arra még emlékszem, hogy ismét elkezdtem a “Mennyből az angyal”-t aztán többé semmit se láttam, semmit se hallottam, csak hideget éreztem s azt, hogy fullad el a torkom. Mire magamhoz tértem, azt vettem észre, hogy ágyban vagyok s édesanyám hajol főbbem mosolyogva. Nem volt csapzott már a haja s az ajkai se voltak cserepesek. — Édesanyám, hát már nem beteg? — kérdeztem. — Meggyógyultam, kisfiam — felelte és sírva takart be a csókjaiba. Később tudtam csak meg hogy mikor visszafelé eveztem a Dunán, felborult velem a ladik és Simsik József halászmester mentett ki a vízből. S aztán megtudtam, hogy az aszpirinből egy árva szem se maradt meg, mert az aszpirin teljesen elázott mig a halállal viaskodtam a Dunában.
