Fraternity-Testvériség, 1975 (53. évfolyam, 1-12. szám)
1975-01-01 / 1-3. szám
— HUMORESZK — Szilvássy László: ZSÓFI NÉNI MEG A NYALÓKA Tessék elhinni, hogy nem könnyű dolog manapság krokiírással foglalkozni. Különösen ebben a témaszegény téli időszakban, mikor az embernek annyi minden más gondja, baja van, hogy ki sem látszik belőle. Különben is rém hálátlan dolog, semmi köszönet benne. Ha a hölgyekről írok valami olyasmit, ami nem tetszik nekik, a hölgyek szidnak össze. Ha a férfiakról, akkor azok. Ha a családról, akkor a feleségem nem beszél velem napokig, — ami nem lenne végeredményben különösebb baj, hisz eleget beszél, ha beszédes viszonyban vagyunk, de rám uszítja a lányomat és az felér egy hetivásárral, ha nem országossal — szóval így se jó, úgy se jó, ez se jó, az se jó. Hát akkor mi a jó? Reggel a feleségemtől viszonylagos békességben elváltam, — mindössze csak amiatt volt némi vita köztünk, hogy küldjünk-e a szegény, beteg Zsófi néninek streptomicint, avagy ne küldjünk? Szerényen és halkan azt találtam javasolni, hogy ha már küldünk neki valamit, akkor küldjünk ciánkálit, mert untig eleget bosszantott, míg otthon voltunk és egészséges volt. Ennyit megérdemel tőlünk. — Hálátlan kutya! — így a feleségem. Már elfelejtetted, hogy Zsófi néni volt az, aki annak idején összehozott bennünket? — Dehogy felejtettem. Sőt! Éppen azért! Na erre aztán kitört a vihar. Miután részemre tovább nem volt érdekes a dolog, egy kecses mozdulattal becsuktam magam mögött az ajtót és elindultam dolgozni. Közben Zsófi nénin töprengtem. Nem a gyógyszer miatt, mert azt úgyis elküldi a feleségem, — hanem mert igen kellemetlen természetű hölgy volt annak idején. Én már csak vénségében, akarom mondani tisztes öregségében ismertem meg, de még mindig elég korán. A dolog úgy történt, hogy mint vidám, gondtalan és boldog legényember, a Margitszigeten, a szabadtéri színpad nézőterén üldögéltem és Mendelssohn örökszép melódiáiban gyönyörködtem, magamfeledten. A Szenti- vánéji álom ment és éppen Puck hancurozott az egyik fa tetején, mikor a hátam mögül egy erélyes női hangot hallottam: — Dobja el kérem azt a büdös szivart! Megfullad tőle az ember. Micsoda neveletlenség ilyen büdös szivart szívni egy színházban. Meglepetten fordultam hátra, hogy kikérjem magamnak a molesztálást, (abban az időben ugyanis még feleseltem a hölgyekkel szükség esetén, — később leszoktam róla) de bennem szorult a lehelet. Két olyan szúrós szem nézett rám, hogy abban a pillanatban eldobtam a szivaromat, pedig ha jól emlékszem Palatinus volt. — Bocsánat! — mondtam udvariasan, — nem tudtam, hogy a nagyságos asszony tüdőbajos. — Kikérem magamnak ezt a pimasz hangot! Nem vagyok tüdőbajos, de, ha szemtelen férfiakkal állok szemben, akkor ideges leszek! Jó lesz, ha befogja a száját! — Örömmel nagyságos asszonyom, ha ezzel megelőzöm idegbaja kitörését! — próbáltam finomkodni, hogy a vita élét tompítsam. Erre, se szó, se beszéd, fejbevágott a retiküljével. Körülöttünk persze élénk pisszegés. Kupánvágásom után pedig halk, de vidám kacarászást hallottam. A hölgyek szolidaritásból nevettek, a gyáva férfiak pedig kárörömből. Ott ültem egyedül a részvétlenség tengerében, szivartalanul, sajgó kobakkal, sértett férfibüszkeségem bizonytalan tudatában. Próbáltam úgy csinálni, mintha nem is leírnék ott, de nem nagyon sikerült. Zsófi néni pedig, akkor még nem tudtam, hogy úgy hívják, ez csak később derült ki — tovább lármázott, noha akkor már egy szót sem szóltam. Lehét, hogy éppen ezért. Ez is női logika. Ha az ember visszabeszél, akkor azért veszekszenek. Ha nem szól egy szót sem, akkor meg azért, hogy miért nem felel. Hja, az örökké kiismerhetetlen, drága női lélek. A felvonás végét meg sem vártam, úgy vágtattam ki a sötétség leple alatt, mint egy faronvert tűzoltó ló. Később azután, békésebb körülmények között találkoztunk ismét, egy házibál alkalmával, ő nem ismert meg, én annál inkább. A róla szerzett első benyomásom örökké felejthetetlen maradt. Később is rengeteget boszantott, sok borsot tört az orrom alá, joggal mondhatom, hogy kimondottan rosszakaróm volt. A házasságomat is ő közvetítette. Azt viszont le kell szegeznem, hogy roppant ájtatos lélek. Unos-untalan a templomot bújta, szinte hozzátartozott a templomi leltárhoz. Róla mesélték, hogy már lánykorában kezdődött nála az áhítat és olyan gyönyörűen kiterebélyesedett, hogy mikor férjhezment, a nászéjszakáján egyingben nyargalt ki a nászszobából: “Gyilkos!” “Gyilkos!” “Mii akar tőlem?” — kiáltozással. Ez az első házassága nászéjszakáján történt. Később még négyszer férjhez ment, arról azonban nem szól a krónika, hogy a következő nászéjszakákon is kirohant volna. Nyilván beletörődött a megváltoztathatatlanba. 13 »
