Fraternity-Testvériség, 1974 (52. évfolyam, 1-12. szám)
1974-01-01 / 1-3. szám
I együtt. Ott sirdogáltak, mint őszi szél a tarlott mezőn... Majd a háború véres köpenyében beállított a kis gömöri faluba is. Az öreg Lekenyei semmit sem rejtett el, de Örzse néni eldugta férje és fia ünneplő ruháját. Ezt azért tartotta meg, hogy ha fájt a szive és emlékezett ezt szorította magához és csókolgatta mint egy régi fényképet. Áthömpölygött a falun a háború szörnyű áradata. Mindent felélt és elvitt. Egyet hagyott maga után: egy borzalmas emléket. Az öreg Lekenyei mindenik oroszban a fia gyilkosát látta és olyan szemekkel nézett rájuk, hogy éjtszakára egy orosz sem maradt a házában. öt fekete év pergett le. Bánatuk nem enyhült. Egyre mogorvábbak lettek. Bánatukról egymásnak sohasem beszéltek, külön hordozták nagy fájdalmukat. Ha az egyik busát sóhajtott az éjtszakában és álmatlanul vergődött, a másik úgy tett mintha aludna. így ment egyik év a másik után. A faluba kezdtek visszaszállingózni azok, akik elmentek. Mindenki várta haza az övét és mindenki reménykedett. Csak Lekenyeiék nem várhattak. Talán odaadták volna a fiók sírját, márvány emlékét, csak egy virágsziromnyi reményük maradt volna meg. Nem. Nekik van egy kegyetlen bizonyosság, egy szörnyű valóság, a fiuk sírja ott a kertek felett, a kis temetőben. Enyhe dunai szél fujdogált. Felnyargalt a Sajó-völgyére is. A tavasz szagát kergette maga előtt, mint kacagó gyermek a hordóabroncsból való karikát. Nagyszombat éjjel volt. A szél zörgette az ablakot, az ócska kiskert kapu nyikorogva tárult és zárult. Egyszer csak valaki megkocogtatja az ablakot. Talán a szél volt. Most erősebben. “Édesanyám, édesapám.” Az öreg Lekenyei azt hitte, álmodik vagy bolonduló félen van, mert a fia hangját hallja, akiről éppen most gondolkozott. De Örzse asszony sietve kelt le az ágyról és odaszólt az ablak felé: “Drága fiam, mi éppen úgy szeretünk, mint mikor elmentél. De ha már meghaltál drága fiam, maradj a temetőben, majd csak mi is odamegyünk már nemsokára.” A zörgető hangja türelmetlenebbé lesz: “Hát nem eresztenek be?” Nem haltam én meg, hanem élek. Az öreg Lekenyei az ajtóhoz ugrott és kinyitotta. Egy sovány, beesett szemű, sokat szenvedett fiatal ember állott előttük az orosz vattával bélelt ruhában, rongyosan. Az ő fiók. A fitt az anyjához szaladt, mert amikor meglátta fiát, eldőlt, mint egy korpás zsák. A fia az utolsó pillanatban kapta el a lóca éles szélénél. Az apja sirt és nevetett: “Hát csakugyan te vagy fiam? Hát nem haltál meg? Mi már érckoporsóban eltemettünk.” “Engem ugyan nem, édesapám.” Hála Istennek élek és itt vagyok. Az apa könnyein keresztül mosolygott: “Hát fiam, téged Kolomeában hivatalosan eltemettek bajtársaid. Bodon Józsi és Palcsó Károly a temetéseden ott voltak. Én pedig egy vagyonért hazahozattalak. Gyönyörű síremléket állíttattam neked. A nevetéstől hullt a könnye. “Édesapám az egy orosz volt, akit helyettem eltemettek. Kolomeánál a lovam megbokrosodott és szekerestől egy csoport orosz közé vitt. Engem körül fogtak és felültek a szekérre. Mutatták, hogy hajtsak kelet felé, de én más irányba próbáltam hajtani. Erre a szekérbe löktek és egy orosz átvette a gyeplőt. Ruhámat lehuzatták rólam és aki hajtott idelökte az ő bogaras, rongyos és szappant soha nem látott gúnyáját. Az utat egyszer a mieink zárótűz alá vették. A három orosz kiugrott és én velük együtt az árokba, akin pedig a ruhám volt zavarta tovább a lovat. De nem messze ért. Telitalálatot kapott a szekér s őt is darabokra szaggatta az akna. Engem pedig elhurcoltak az oroszok a tűz szünte után. Sohasem hittem volna, hogy szegény orosz halálában eljön ide a mi falunkba, annyi könnyet, érckoporsót és márványemléket kap.” Örzse asszony magához tért és egyszerre csak honnan, honnan nem előszedte régi erejét. Forrt a viz a fürdőnek. Az asztal tele volt minden jóval s aztán szedte le fiáról rab ruháját és hajigálta kifelé az udvarra. Akarta fürdetni fiát, mint régen. Nem tudtak eltelni fiókkal. Felszakadt a bánat zsilipje a két öreg szivén s folyt... folyt a sok befelé és titokban sirt könny. Derűsre, boldogra mosta a bánat szántotta öreg arcokat. Az ifjú István feje álomba kókadt. Lefektették. A petrolámpát elfujta az apja. Anyja ágya mellé ült, mint egy őrangyal. Virrasztott Szibériát járt fia első édes álma felett. Az öreg Lekenyei kiment az ólba. A lovak zabot, a tehenek szecska helyett szénát és ráadásul e hajnalon külön szeretetet kaptak a máskor mogorva gazdától. Érthetetlen volt előttük a rég nem látott jó koszt. Az öreg falak majd ledültek a meglepetéstől, Uram bocsá’ a gazda dúdolni kezd, mióta megnősült sohasem tette. A nóta helyébe csak ez jutott eszébe és újra ez buggyant ki száján: “Jézus ki a sírban valál...” Fújta a húsvéti éneket, ahogy bírta, úgy érezte, hogy megfagyott szive most enged kifelé. Megitatott. Az éjtszaka leplét csak még most szakította át a hajnal. Ömlött át rajta a világosság s a kékes szürkeséget kergette kifelé a Sajó-völgyből. Már a beretkei hegyek a reggeli napsugárban fürödtek. Lekenyei elvégezte a reggeli dolgát. Odament a favágató tőkéhez és felvette a nagy fejszét a vállára s elindult a kerttető felé. Örzse asszony most tekintett ki az ablakon és elsápadt: Jaj Istenem ez az ember az örömtől megbolondult. Húsvét első napján fát megy vágni. Nem mert kiáltani, nehogy felébressze a fiát. Lekenyei ment, ment és a fia gondozott sírjánál megállt. Végig néz a siron és a sirkövön. “Uram Isten Te nagyon jó vagy.” Aztán a fejsze fokával nagyot ütött a márvány emlékre. A márvány fájdalmasat nyög. “Hát ez az ember mosott engem könnyeivel?” A második még rettenetesebb ütés jön. Egyet szikrázik a fejsze foka a márványon a tompa mély hang legurul a völgybe, a faluba. A márványon egy hajszál vékony repedés volt látható. Megnedvesiti tenyerét, keményebben fogja a fejszét és üt. A márvány darabokra tört. Id. Lekenyei István a falun keresztül ment haza. Akik látták fejszével a vállán, nem merték megszólítani. Ő minden udvarra beköszönt vidáman. “Adjon Isten boldog húsvéti ünnepeket mindenkinek mint nekem van. Kinn voltam a temetőn. Elhengeritettem a követ, a sirkövet a sírról, mert az én fiam is feltámadt. Mindenki nyögött neki valamit s ijedten húzódtak be a házba: “Szegény Lekenyei István megbolondult.” Ő pedig mosolygott magában boldogan és rejtélyesen. Másodszor szólalt meg a templomba hívogató húsvéti harangszó. Id. Lekenyei István lép ki kapuján, módosán, rátartin, mint régen. Felfelé néz a napba és mosolyog. Azután egy sovány, kedves arcú fiatal ember lép ki. Olyan ez a fiatal ember, mint az öreg Lekenyei fiatalított mása. Most jön Örzse néni. Bugyborékol ajkán a szeretet. Valami láthatatlan pelyhet seper le többször a fia válláról. Édes ürügy, hogy az utcán is simogathassa fiát. Mint a csendőrök a rabot, közbeveszik fiukat. A szeretet csendőrei ők most, de ők a rabok is, rabjai szerelmetes élő fióknak. Az angyalok lekukucskálnak a földre: “Na. Mi lesz most”? A falu ámuló döbbenettel csapja össze a kezét: “Szent Isten, a fiatal Lekenyei Pista él!” Ott megy a templomba. A nárcisok kíváncsian dugták ki a fejüket a kis kertben. Az ibolya beleremegett a tavaszba a bokor alján. A kökény parányi zöld levele szétnyílt és millió hófehér mirtusz csodálkozott le a falura onnan a domb széléről. A barbák bársonyában hanyatvetette magát a napsugár és úgy kacagott. A nap olvasztott aranyát csorgatta a kis falura. Templomba menőre szólt a harmadik harangszó. Húsvét reggel volt. Diadalmas, szép húsvéti reggel. 6
