Fraternity-Testvériség, 1968 (46. évfolyam, 1-12. szám)
1968-04-01 / 4. szám
“Nagy lett a súlya e képnek — naponként nőtt szakadatlan — mihelyt én hozzáavattam — hazát és világot. — S hordtam, hogy lehessek boldog — suhogtak hennem a sorsok — törvények, álmok.” Vájjon ki értené meg mélyen szavait, ha nem éppen mi emigránsok: “. . . szülőm és elhagyott földem — egy anyakép lett.” Weöres Sándort a világ minden lehető oltalma és tápforrása az anyjára emlékezteti. “Ha szellő volnék” — Írja “Nyári éjen — Fehér holdsütésben — elcsittulnék — Jó anyám ölében.” És “ha csillag volnék . . . Anyám nélkül — Mindig sirdogálnék.” Ady édesanyjának, az ősi papi családból származott hétszilvafás nemzetes- asszonynak “Sötét haja szikrákat szórt — Dió-szeme lángban égett — Csípője ringott, a büszke —- Kreolarca vakított” fiatal korában. Hogyne emésztené “torz-életű” szomorú fiát, az önvád: “Fénye sincs ma a szemének — Feketéje a hajának — Töpörödött béna asszony — Az én édes, jó anyám.” “Mond miért sírsz? Engem siratsz talán?” kérdezi másutt a “valamikor hét vármegyére szóló szépséges és jóságos” “Édes”-től. “Nem érdemiem”, mert “A régi intést elfeledtem — Anyám.” A fiókáit saját szivéből etető pelikán madarat nem véletlenül avattuk az anyaság szimbólumává. Az anyák szorgos munkavállalása, szerénysége és jószivü lemondása az önzetlen szeretet megtestesülését jelenti szemünkben. így él emlékezetünkben József Attila édesanyja is akinek a “szájából édes volt az étel.” Olyan mély átérzéssel ir róla nagy fia, hogy úgy tetszik, mintha személyesen is látuk volna valamikor, ahogyan “Nyikorgó kosárral ölében — ment a padlásra, ment serényen.” Példaadása velünk él ma is: “szürke haja lebben az égen — kékitőt old az ég vizében.” Márvány szobor szerűen él szemünkben Erdélyi József örökké dolgozó” édesanyjának az alakja is: “Ül a földön 8 a kisteknőből — Töm, töm liba után libát — Dereka, lába, keze zsibbad — De ő nem kíméli magát.” És együtt örülünk a felvidult lelkű Sinka Istvánnal, amiért “rozsot daráló”, mindig fáradt édesanyját egy ritka percben vidámnak is láthatta: “Egyszer volt szép az anyám tánca — mikor kendőjét gyepre hányta — a Korhány vizénél Pusztapándon — s bokázó lába pász- tortüznél, öles apám örömére — szállt, mint az illat a virágon.” A munkában rostokoló fáradt anya-képnél is szomorúbb talán a fiatalon özvegységre jutott anyák sorsának az emléke. Ilyen “szenvedő madonnáról” énekel a “kora nászban, kései bánatban” fakadt Juhász Gyula is: “Az apámat én sohasem láttam — lenn pihent már a nagy, nyirkos ágyban — mikor engem penészes odúban — édesanyám ringatott a bubán.” “. . . virrasztóit fölöttem éjeken — s lázam leste aggón és remélve — ó, ez a fény volt glóriám nekem.” Az anyai szeretet mécsese busán bár, de mégis világított Juhász felett, s ő tudta is ezt értékelni: “. . . Én áldom MAMA Már egy hete csak a mamára gondolok mindig, meg-megállva. Nyikorgó kosárral ölében, ment a padlásra, ment serényen. Én még őszinte ember voltam, ordítottam, toporzékoltam. Hagyja a dagadt ruhát másra. Engem vigyen föl a padlásra. Csak ment és teregetett némán, nem szidott, nem is nézett énrám s a ruhák fényesen, suhogva, keringetek, szálltak a magosba. Nem nyafognék, de mos már késő most látom, milyen óriás ő, szürke haja lebben az égen, kékitőt old ég vizében. JÓZSEF ATTILA ANYÁM ZSOLTÁRT ÉNEKEL Szép, fehérhaju éjtszaka, Váratlan érkeztem haza. Hókucsmás házunk nem aludt, Pislogva leste a kaput, Mintha csak ő is várna rám És arany hidat vert alám. És arany hídon mentem én Kertünk fehér szőnyegén, Amig egy hang az éjbe kelt, Anyám benn zsoltárt énekelt. Üvegen szűrve szállt a dal És átölelt, mint drága kar. S üvegén szűrve néztem őt, Álltam, mint oltárkép előtt. Arcát nem láttam igy soha, Földön túl fénylett mosolya. Leánykorában, hajdanán Lehetett ilyen szép talán, S még a szivem is félve vert, Anyám benn zsoltárt énekelt. Körülállták a bútorok Úrnőjüket, mint múlt korok Hü cselédjei, csendesen Tűnődtek el a verseken. Nem lélekzett az óra se. A lámpa halkan szórta le Fényét, mely mindent átitat . . . S a dal, mely drága áhitat Repült, repült . . . hány év letelt Azóta, hogy ő énekelt. De mintha most is hallanám, Az éjben énekel anyám. Kották szögével ver hidat, Azon jön át és igy sirat, így látogatja meg fiát, Dalokba szőve bibliát; Mig Isten ott fenn valahol, Meghallja egyszer, — lehajol, S karján viszi az égbe fel, Amint épp zsoltárt énekel. TOLLAS TIBOR (Folytatás 9-ik oldalon)
