Fraternity-Testvériség, 1968 (46. évfolyam, 1-12. szám)
1968-12-01 / 12. szám
OKTH GYŐZŐ: AZ EZÜST FENYŐ Hogy a karácsony sok sok áldása, ajándéka között melyik a legszeltl), legértékesebb, — azt nehéz volna eldönteni... Öregedő szülőknek, na meg a sudárba növő ifjúságnak és szárba szökő unokáknak is a karácsonyban az a legszebb, bogy ilyenkor találkozik a kiterebélyesedett család. Távolról és még távolabbról is visszaszállnak és a szó legvalódibb értelmében “hazarepülnek” a valamikor szárnyukra eresztett, immáron megemberesedett “fiókák”. Nincs is a világnak boldogabb helye, mint az ősi családi fészek, amelynek különös varázsa abban nyilvánul meg legszembetűnőbben, hogy az évek múlásával egyre szebb, egyre vonzóbb lesz ... És hogyha azt mondják, hogy a fák nem nőnek az égig, hát az igaz lehet annak a számára, aki nap nap után figyeli a fákat. De aki esztendőben egyszer fordul meg a szülői portán, annak bizony úgy tűnik, hogy a fáknak a teteje már megint közelebb került a csillagos éghez .. . És hogyha ez a titokzatos növekedés még a lombos fákon is feltűnő, még akkor is, ha lombjaikat már elhullatták, mennyivel nyilvánvalóbb az örökzöld, tűlevelű fákon .. . Mintha az öreg föld küldené bálaénekét, imádságait bennök, külső alakjukban is az irányt jelző nyíl formáját vették fel és a Mindenható, hogy megjutalmazza őket évről évre új keresztet tűz ki koronájukra. És hogyha sok sok monda próbál magyarázatot adni annak, hogy Szent Fia születésének ünnepén az emberek, miért éppen a fenyőfát választották “karácsonyfának”, — én valahogy makacsul azt tartom, hogy e kereszt miatt, mely koronáján tündököl. . . Ezek után pedig ne csodálkozzunk, hogy az már lassan hagyománnyá vált az ünnepre érkező “gyermekek”, — maguk is apák és anyák — ajkán, hogy megjegyezzék: — Mennyit nőttek tavaly óta a fenyők! Mire Édesanya nem mulasztotta el megjegyezni: — Jó volt hozzánk az Ur, azért. Szép tavaszunk, érlelő nyarunk, gazdag őszünk volt. És hogy a családi tekintély egyensúlya fenntartas- sék, Édesapa rendszerint hozzátette: — Hát igen, én ültettem őket annakidején ... És már hozza is fogott volna, hogy elmondja a fenyőültetés történetét, amit persze mindenki már könyv nélkül tudott, de Édesanya ilyenkor szelíden megfogta a kezét és igy szólt: — Persze azért nőttek meg a fenyőfák, mert Te ültetted őket. Édesapa ilyenkor dobogott valamit és ezzel a fenyőfák lekerültek a napirendről, mindaddig, mig a szokásos fényképeket a fenyőfák mellett, fel nem vették. De most az évről évre megismétlődő jelenetben változás történt. A legidősebb unoka Zsuzsika, ha még csak a jövő évben is fog konfirmálni, de már valahogy jogosnak érezte, hogy ő is részt vegyen a felnőttek beszélgetésében idén már odáig merészkedett, hogy szót is kért. Nagyanyjához fordult, akit azért szólított “Anyá”-nak, mert történetesen Amerikában élt és miután két “Édesanya” nem lehetett a családban, hát a magáét Mami-nak szólította. — Anya, — kezdte éneklősen fuvolázón, hogy mindenki felfigyeljen, — miért van az, hogy a fenyőfák között az egyik sokkal, de sokkal magasabb mint a többi? Tetszik tudni, az ezüstfenyő . . . ? Édesapa és Édesanya szinte ösztönszerűleg egymásra néztek. Egy pillantásban megtartották a családi konferenciát. “Elmondjuk-e? Ne mondjuk el? Te vagy a férfi, hát úgy illik, hogy Te mondd el.” Édesapa a torkát köszörülte__ — Az ezüstfenyő? — kezdte tempósan. — Hát az úgy volt... tudjátok, hogy a gazda szeme hizlalja a jószágot ... Jóska odasúgta Csillának: “Apa prédikálni fog.” Enikő, a család művésze azonban nem prédikációt szimatolt, de még a kövér tinók sem jelentek meg lelki szemei előtt, — ő a karcsú ezüstfenyőt látta ragyogni, átértve a hasonlat célját: — Szóval ti az ezüstfenyőt Édesanyával különösen szerettétek? Édesapa, újból pillantás-táviratot küldött Édesanyának mielőtt válaszolt volna: — Igen, és ma is nagyon szeretjük, szemeinkkel ma is “hizlaljuk”. De valamikor más is kellett a hizlaláshoz. Zsuzsika, — aki most már minden lében kanál kezdett lenni, — rá is vágta szaporán: — Tudom, trágya! Irénke Zsuzsika édesanyja rá is szólt: — Ugyan Zsuzsi! Különben sem úgy kell azt mondani. Amerikában azt úgy mondják, hogy “förtilájzer”. — Nem kellett annak egyik se — folytatta Édesapa — hanem tudjátok, abban az időtájban, amikor még éppen, hogy egybe kerültünk Anyával, hát mit mondjak, még nem szoktunk eléggé össze. Nekem is megvolt a külön véleményem, Édesanyátoknak is. — Tudjuk -— vágták rá kórusba a “gyerekek” de még a vők és menyek is. — Mit tudtok ti, — mordult fel Édesapa, — hiszen még a világon sem voltatok. Hát szóval abban az időben ültettem a fenyőfákat és akkor történt, amit, úgy gondoltam sohasem fogok nektek elmondani. Micsoda? — unszolták most már a nagy család tagjai kíváncsian az elbeszélőt. Az meg folytatta: Hát azt, hogy már azon a ponton voltunk, hogy a házasságunk felbomlik ... Csilla nem állotta, hogy huncutul meg ne fenyegesse az apját: — Édesapa! — de Édesanya közbevágott: — Te csak hallgass! Hát a fenyőkről jutott eszébe Édesanyátoknak, 3
