Fraternity-Testvériség, 1963 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1963-10-01 / 10. szám
TESTVÉRISÉG 7 Sírva látom: Kietlenebb a faj támé. (A fajok cirkuszában) Nemcsak egyéni nagysága és felelősségérzete láttatta meg vele ezt a sorsot, hanem a magyar élet és irodalom természete is. Ady Prometheusként az emberi szellem újra való lázadását élte át és fejezte ki. Az ember minden mástól különböző lényét öntötte versbe; a legáltalánosabb emberi magatartást szólaltatta meg. Függetlenül koroktól és népektől. Költészete egyetemes érdekű, s képessége révén egyetemes értékű is. Az emberi lehetőségek örök mondanivalóját irta meg, s ami igazán tragikussá teszi: élte át. Magyarul szólalt meg ez a Ura, de pontosan azt fejezte ki, ami több és fontosabb a magyarságnál: a mindenkori embert. Az ember valóságfölöttibe szökkenő valóságát. A tiszta emberinek ez a tragikus mondanivalója azonban megtörik. Ady költészetében, az Ember léte mellett fajtája sorsa is szót kért. Nem népe mindennapi problémái, hanem a léte. Illetve a magyarság esetében a mindennapi kérdések is szinte állandóan létproblémává válnak: évszázadok óta — ha ugyan nem történetbe lépésének kezdetétől — a lét és nemlét határán jár. Szilárd megalapozottságú nemzetek az egyetemes emberi kérdések mellett irodalmukban csak a legritkább esetben vetik fel a nemzeti lét problémáját is. Ezek csak néha színezik az általános emberi mondanivalóját. Nem úgy a magyarságnál, ahol a nemzeti lét kérdése éppen annyira megoldatlan, mint az örök emberi létprobléma. Szükségképpen élte és irta Ady népe történeti sorsát és jelenkori kérdéseit. Itt újra egy megoldatlan létprobléma területén mozgott. Sőt szükségképpen vállalt reális politikai feladatot is. Ezzel ugyan az alkotás világából a cselekvés terére lépett, mégsem árulta el egy pillanatra sem a legtisztább irodalmat. Sohse szolgált valamilyen politikai, vagy társadalmi mozgalmat, mindig a megoldatlan közösségi lét problémáit feszegette. Ugyanolyan erővel és kifejező készséggel, mint lírája egyéb területén. Csak keveseknek, csak a legnagyobbaknak sikerült az általános emberit és a különleges népit együtt megalkotni. Adynál egyik nem kerékkötője a másiknak, sokkal inkább plasztikussá teszik egymást. A magyarságra vonatkozó lírájában sem csak helyi kötöttségű, az általánosan emberinek egyik legnehezebben hozzáférhető részét mutatja be, a lét és nemlét határán mozgó közösségi életet. Bántott, döfölt folyton a Pénz is S szép humanitások játsztak velem,