Fraternity-Testvériség, 1963 (40. évfolyam, 1-12. szám)

1963-09-01 / 9. szám

TESTVÉRISÉG

11

Óh, aszottak és be nem teltek,

S óh, magam is faj-sorsom osztván,

Be igazság szerint hullunk ki A kegyetlen óriás rostán,

Kedvét nem töltvén az Időnek.

(uo.)

Ezek a hatalmas versei az egyéni életéről írottakat is felülmúlják. Újra az élet-halál kérdése szólal meg bennük, a közösségi lét értelme és tragédiája. A pusztuló magyar sorsot legtisztábban “A szétszóródás előtt” soraiban rajzolta meg. Ez az irása a magyar történelmi helyzetnek, bűnöknek, léleknek, alkatnak, s a belőle következő sorsnak a szintézise. A magyarságról szóló költészetének az összefoglalása. “Jöttünk rossz erkölccsel tossz helyre.” A keleti magyar sohse tudott igazán nyugativá válni. Önmagának is idegenné lett, alkatában eltorzult, emésztő bűnökbe vetette magát, s ha szűk világából kinézett, csak másokat próbált utánozni. Céltanná vált a magyar élet. Ezzel betelt a sorsa is: szétszóródik a népek közt, de nem őrzi meg magát, mint az évezredek óta diaszpórában élő zsidóság. Felolvad a viliág kohójában. “Elveszünk, mert elvesztettük magunkat.”

Jöttünk rossz erkölccsel rossz helyre,

Volt utonállók uj utbanállóknak S mig urfajtánk egymást s a népet falta,

Tunya álmainkat jég verte S még a Templomot se építettük föl.

Helyünkön meg nem tudtunk állni S ide kerültünk, ez kezdeti átkunk.

Ma már nem miénk paráznás vérünk sem,

Jöhet a helyünkre akármi:

Megöltük és kibünöztük magunkat.

És mi nem leszünk majd szétszórva Arvult, de mégis győzedelmes fajta:

Minket korszakok tüz-dühe nem edzett S fölolvaszt a világ kohója S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.

(A szétszóródás előtt)

Sokszor csak életes halottnak érezte magát, s a fajtája sem él már igazán, az is csak egy életes halott. Ezért lett vezér a