Fraternity-Testvériség, 1962 (40. évfolyam, 1-12. szám)
1962-07-01 / 7. szám
4 TESTVÉRISÉG MIKOR ELTÉVEDTÜNK Kiránduláson voltunk a diákokkal a Firtosvárához. Testvérem és én voltunk a legfiatalabbak az egész csapatban. Azonban apánkra való tekintettel minket is elvittek a régi székely dicsőség romjai közé. Nem is sokat zavartuk a nagy fiuk mulatságát. Bátyám, aki mindig kincs után kutatott, elhagyott szakadékok, leomlott falak sötét árnyékán keresztül mutatta az irányt, amerre menjünk. Egy helyen kőfal törmelékek alatt emberi koponyára akadtunk. A szép boltozatos homlokot elefántcsont fehérre mosták a múló évszázadok természeti és kozmikus változásai. Aztán ketten lappangva, kincsünket rejtve, addig kutattunk a koponya gazdája, ruhája, aranypénze után, amig váratlanul és ellenségesen ránk hullott az este, mint áldozatra a csapda. Tőrbe ejtett a végtelen rengeteg. Már térdig jártunk a sötétségben, mintha tintát öntöttek volna ránk a vár üres ablakaiból. Itt-ott még bujdosott egy kis fény, mint mikor az aludni készülő madár, kitépett tolláit a földre hullatja rá. Bátyám, aki 13 éves volt, jobban ismerte a vár környékét mint én és a kialvó fényben eszeveszett rohanással vezetett el ahoz a helyhez, ahol valamikor a római légiók meneteltek a legyőzött Dácia szive felé. Szegekkel megvert turista cipőnk azután ott kopogott a római katonák utján, mintha évezredek álmából felébredt harcosok masíroznának. Mentünk, mendegéltünk mint két eltévedt árva, amig az ut egészen elszükült és egy óriási fenyő utunkat nem állta. Ott elfogytak a sorba vert kövek és az ut belefulladt a rengetegbe. A félelemtől dideregtünk és ludbőrös lett a testünk. A nagy fenyőbe kapaszkodva úgy éreztünk magunkat, mint sötét tengeren a hajótöröttek. Valahol egy magányos farkas orditott a sötétben, mintha megátkozná a rengeteget. Én a farkasoktól féltem, bátyám a szellemektől. Dajkája szokta ijesztgetni a firtosi lovassal. A titokzatos lovas a legenda szerint minden éjjel elrabolja szerelmét a várból és mire annak falához ér, a lova megbokrosodik és beugrik a mélységekbe. Éjfél felé rémes halálorditás jelzi a szerelmesek végzetét. Reggel ott lehet látni a kővé vált paripát, kengyelét, zabláját a firtosi vár oldalán. Azonban sötét csillagtalan éjszakákon feltámad a lovas, végig vágtat ismét a római utón, fel a szirtfokára, hogy halálorditással essék ismét a mélységekbe. Bátyám rátette két tenyerét a fülére, mert már éjfélre járhatott az idő, és félt, ha meghallja a sikoltást, kőbálvánnyá lesz ijedtében.
