Fraternity-Testvériség, 1961 (39. évfolyam, 1-12. szám)
1961-08-01 / 8. szám
22 TESTVÉRISÉG edényén keresztül vigyem Istennek igéjét hozzájuk. Mi azonban hazátlan bujdosók voltunk, nem volt otthonunk és nem volt templomunk s egy amerikai katonai intézkedés értelmében istentiszteletet csak templomban volt szabad tartani. A városban pedig nem laktak protestánsok. Vissza emlékeztem a nagy parancsra, hogy az Igét hirdetni kell alkalmas és alkalmatlan időben. így azután megkérdeztem egy járókelőt, hogy hol lakik abban a városban a legnagyobb rangú katolikus pap. A bajor felmutatott egy fényes palotára. Minden további kérdezősködés nélkül nyitottam be az épületbe. Mikor az irodába jutottam, egy fehér hajú aszkéta arcú pap épen hogy felállott a térdeplő zsámolyról, hogy fogadhasson. Bemutatkoztam neki. Gőthe nyelvét megcsufoló németséggel előadtam mi volna az óhajtásom. Csendesen végig hallgatott. Úgy éreztem részvét és simogatás van tekintetében. Aztán kiutalt a mi számunkra egy ősi szép templomot, amelyben 24 szentnek a szobra hallgatta vasárnapról vasárnapra, amikor feltört szivünkből az ének és sirás. “Szánd meg Isten a magyart, kit vészek hányának.” Úgy emlékszem, hogy akkor ott a fényes főpapi palotában felragyogott előttem egy pillanatra az egy akol és egy pásztói- valóságának a látomása, úgy mint délibáb a magyar rónaság felett. Itt és most a Bethlen Otthonban nap nap után uj emberi szükséggel ismerkedek meg. Nincsen egy nap, amikor valami fájdalmas rejtett szomorúság ne érkezne szivemig, úgy mint mikor kopár mezők felett darvak sirása hallszik. Valamikor a vigasztalásnak minden balzsamát rá kell önteni egy fájó magányos emberi szivre. Máskor felhorgadó indulatok tüzét kell eltogatni. Néha az Ige karjával hadakozom. Máskor kaszát suhintok a burján közé, hogy “égig erő giz-gazok között” az öregek számára is teremjen virág. Mégis talán a legfontosabb pásztori tisztem az, amikor a halál nagy találkozójára készülő igen idős testvéreimmel töltök egy pár percet. Nem rég egyik katolikus lakónk szobáját kerestem fel. Otthonunknak legrégibb lakója s a sors már gyermekkorától fogva a betegszoba foglyává tette. Országa, birodalma és siralomháza a kis szoba. Beszélgetés közben a lét és halál nagy titkai felé vitt minket a szó. Majd a bit fényes kapujához érkeztünk. Mikor magyarázni kezdte nekem, hogy hányféle imádság van áz olvasóján s lassan belekezdett a “Szíizmária” elmondásába,