Fraternity-Testvériség, 1961 (39. évfolyam, 1-12. szám)
1961-01-01 / 1. szám
10 TESTVÉRISÉG egyszer lerántom szemüvegét és az arcába csapom a harminc forintot. A harminc forintot! De nem tettem. Féltem, hogy elszakítanak Annuskától. Tőle, aki nagyon szeretett és nem tudta, hogy szám vagyok. Mellette embernek éreztem magamat. Séták a Gyöngyös part- fán, az első csók — hihetetlennek tűnt, hogy az élet szép is lehet. De a találkák után várt a Szemüveges, vártak a falusi uj fiuk, akik mindig megkérdezték: Neked miért számozottak a ruháid? Nem rájuk haragudtam. A számokra, a nép államára és a Szemüvegesre. Annuska volt a menedékem és a gondolat, hogy nagykorú leszek, dolgozni fogok és pénzem lesz. Akkor nem kell a rabruha, sem a harminc forintjuk. A nyári szünetben dolgoztam. Szabad akartam lenni. Itt ért a végső csalódás. Csoportban, “brigádban” dolgoztunk. Jól és sokat. Sztahanovisták lettünk. Mindenki tudta, hogy kétszáznyolcvan százalékot teljesítettünk. Kihirdették a hangos bemondón, megírták az árvaháznak is. Felülről mindenki dicsért. Nem engem, nem is a barátomat. A kétszáznyolcvan százalékot. De a Száztíz, Százhúsz százalékok gyűlöltek. Nem engem, az árvát, a Magyar Attilát. A Kétszáznyolcvan százalékot. Amikor az uj tanévben Annuskát először láttam és a szivem szinte dübörgőit a boldogságtól, igy fogadott: Hallom a nyáron kétszáznyolcvan százalékot teljesítettél. Akart még valamit mondani, de én elrohantam. Nem álltam meg a kollégiumnál, elhagytam a várost is. Rohantam, hogy soha többé ne halljam a negyvenezer billiót, a harmincnyolcat, a két- száztizenkettöt, a harmincat, a kétszáznyolcvanat. Hogy a nevemet halljam, hogy engem lássanak bennem. Ezt akartam elmesélni néked kedves rokon, remélem értesz belőle. Kérlek hát, ha nem tudsz mást, mint számokat, akkor inkább ne irj! S talán még csak annyit, hogy én nem százalékra dolgozom, a pénzemet nem számolom, párttag sem vagyok. Mögöttem nem állnak milliók, barátaim vannak, de nekik nevük van. Ezt a levelet pedig én írtam, magam: MAGYAR ATTILA (A “Nemzetőr”-ből)