Fraternity-Testvériség, 1960 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1960-10-01 / 10. szám
TESTVÉRISÉG 5 A TEMPLOM, AMELYBEN NEVEKEDTEM Irta: Szabóm- Lévay Margit Nem tudom van-e történelmileg gazdagabb temploma szülőhazánknak, mint a szerencsi református templom. A Hegyalj a tövében épült 1220-ban. Eredetileg katholikus volt. Rákóczi Zsig- mond adományozta a reformátusoknak 1583-ban. S megmaradt évszázadokon át az ős református szellem hit-várának. Két szörnyű háború sem tudta megingatni gyülekezetének Istenben vetett hitét. Nagylelkű adományozója, Rákóczi Zsigmond fejedelem ebben a templomban van eltemetve. Csontjait a templom közepén egy szép vörös márvány kripta őrzi. Az ő fia volt Rákóczi György fejedelem, aki 1616-ban ebben a templomban kötött házasságot Lo- rántffy Zsuzsánnával. Itt választották 1605-ben Bocskay Istvánt fejedelemmé a templomban tartott országgyűlésen. Volt egy lengyel országgyűlés is a templomban, melyen János lengyel királyt választották meg. A több mint 700 esztendős kimagasló történelmű templomnak, ahogy vissza emlékszem, már gyermek koromban is rengeteg látogatója volt. Nem hagyta el Szerencset egyetlen átutazó sem, hogy meg ne nézte volna “Rákóczi Zsigmond templomát”. S hogy meg ne állt volna kegyelettel a fejedelem csontjait őrző vörös márvány emlék-kripta előtt. Nemzetiszin szalagos babér koszorú fedte ez emlék-kriptát s tavasztól őszig mi, gyerekek, kertünk legszebb virágait szórtuk rá naponként, hogy mindig friss virág diszitsee. Az első két osztályt ennek az ős templomnak iskolájában végeztem. Azután épült fel az “Állami Elemi” iskola és későbben a “Polgári” is. Minden reggel mentünk a templomba. A leghidegebb, a leghavasabb téli napokon is. Soha nem fázott meg egyikünk sem. Pedig nem volt fütve a templom. Melegített ben- ünket a hit, az átszellemült érzés s a velünk együtt éneklőimádkozó öreg nénikék és éltes gazdák simogató mosolya. Amikor már az elemibe jártam, a szombati vallástanra, akkor is a református iskolába mentem. Kedves volt nekem vallásomnak iskolája azért is, mert úgy éreztem, hogy az édesanyám gyermeklábnyomain járok . . . Talán még a padban is abban ülök, ameleyik- ben ő ült! — gondoltam nem egyszer. Mikor templomunk töi’té- nelmi eseményeit lelkűnkbe oltogatta a tanító, emlékszem, milyen elfogult áhítattal jártam körül Rákóczi Zsigmond fejedelem kriptáját . . . bár beleborzongott gyermeki szivem. Még ma is meg- mosolygom azt a respectust, amit én a halál iránt éreztem gyér-
