Fraternity-Testvériség, 1959 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
r MEGLÁTTAM A FÉRFIT (SZABÓ DEZSŐNEK) Ezüstös őszi hajnalon pókhálót szőtt az unalom, kopott volt szivem és dalom — s kimentem, hogy az ugaron s az utakon szivemet színezzem. Lombzápor, hulló életek: szivárványos szinförgeteg színesre fesse, mig a dér ezüstöt szórjon rá s a szél gyászindulókat or gonál jón. Borzongtam, jártam álmatag, bámultam barna árnyakat: ködlő égen bus varjakat, őszből futó vig darvakat s a daltalan, bimbótlan földet. . . . Egyszerre a titok lakat keleti égről leszakadt, szivemből édes dal fakadt, csodák járták az utakat: mert jött a Magvető, a Férfi. A földből nőtt és égig ért, nézése száz tavaszt Ígért, markába népek sorsa fért, folyton szivébe nyúlt: a vért nagy lendülettel szórta széjjel. így lépett árkon bokron át, folyók felett, hegyormon át, se siró fák, se orgonák, sem uj királyi koronák nem állták útját: ment nyugatra. Leányok, vén és ifjú nők ezerszám jöttek kérve őt, elébe dobták szivüket — ö lépett, mint ki vak, süket s piros virág-szivekre gázolt . . . Éreztem, hogyha lehajol s csak egy virágot megszagol: egy röpke pillanat alatt szive helyén szivacs marad s ember lesz: kis földi féreg . . . De ő csak ment és égig ért, nézése száz tavaszt ígért, markába népek sorsa fért, folyton szivébe nyúlt: s a vért, a vért lendítve szórta széjjel . . . MÉCS LÁSZLÓ
