Fraternity-Testvériség, 1958 (36. évfolyam, 1-11. szám)
1958-01-01 / 1. szám
TESTVÉRISÉG 21 így Argall se sejti, ha szót vesz a szájra, Hogy Pocahontásnak gallyait csonkázza, Szemében e szépség minden napon megnő, Már nem ind nő többé, hanem brit hercegnő. Pocahontas szíve kellemesen lüktet, Jól esik neki a reggeli üdvözlet, Megnézi magát a gyöngy-szavak tavába, Magát, most először szépnek is találja. Nagynéha azonban szívére csap éjjel Szorongva borzongó, nagy, felleges kétely, Ennek a villáma: a lecsapó “hátha” Beleüt a remény virító fájába. Rá döbbenetes csend üli meg az erdőt, Hömpölyget föléje nagy fekete felhőt, Mely tova húz búgva, dörrenését nyújtva, Látod, de nem tudod, hol vész el az útja. Akkor egy madárka, egy parányi szerzet, Csengő csivogással megtöri a csendet, Betölti az erdőt ő kis csuda volta, Mintha egész erdő zengő dala volna. Csodálatos erdő, gyakori tűz bántja, Ha tüzet fog, lángol valamennyi fája, Kis erdő, de lángban gigászi terület, Gazdája beleég, meg nem menekülhet. Szíved ez az erdő s benne a madárka Színtvető reményed boldog muzsikája, Hallgasd meg az erdőn madarad, ha zeng-é? Az életet teszed boldogabbá, szebbé. Pocahontas készti madarát, hogy zengjen, Mert nélküle fél, hogy összeesik sebben, Erdő és madárka őneki nagy élet, Ha föléje komor felhők fodra mélyed. Minél közelebb ér s távlata fogy jobban: Reménye kivirít annál ragyogóbban, Brit kikötőben hogy partra teszi lábát, Nem halja szivétől az üzleti lármát.
