Fraternity-Testvériség, 1957 (35. évfolyam, 1-12. szám)

1957-12-01 / 12. szám

12

TESTVÉRISÉG

Szél viszi messze a fellegeket . . .

Hangjuk összeölelkezett, egymásba kapaszkodott. S a két hete harcoló, fáradt, elcsigázott halállal dacoló gyerekek rövid időre megnyugodtak.

Megvirradt. November kilencediké, péntek volt.

— Miklós — ugrott be lihegve egy sorkatona — gyere azonnal az ablakhoz. Itt vannak a civilek. Minden áron a parancsnokkal akarnak beszélni.

Miklós gyorsan felállt, ásitott és szótlanul követte a katonát. Az ablaktól pár méterre bőrruhás orosz páncélosok és gyalogosok között nagycsoport ember állt. Férfiak, nők. Jobbára öregek, vagy anyák kicsinyeikkel.

— Itt vagyok — szólt ki Miklós.

Fekete kabátos férfi lépett előre. Levette a kalapját. Ősz haján megcsillant a bágyadt nap.

— Fiaim! Idős ember vagyok. Sok mindent láttam már, de leveszem a kalapomat, amikor Veletek beszélek — Elhallgatott. Az ablakban álló fiuk elvörösödtek. Miklós levette kucsmáját és idegesen forgatta.

— Én vagyok ennek az iskolának az igazgatója — azaz csak voltam, mert ha nem teszitek le a fegyvert, földig rombolják a tankok ... — Itt megcsuklott a hangja, nem szólt többet.

— És a halottaink, akik az udvarban vannak eltemetve?! —- kérdezte Miklós.

— Az én fiam is elesett — sirt fel egy asszony — a másik meg itt van benn.

— Nem birtok ezekkel — sirdogált egy fejkendős néni.

— Ha makacskodtok még azokat a lakásokat is szétlövik amik megmaradtak — jegyezte meg másvalaki.

A parancsnok némán meredt maga elé. Az asszonyok szipogtak. Pár lépésre tőlünk szovjet tisztek álltak. Merev mozdulatlan arccal, minduntalan órájukra pillantva.

Néhány órával később hosszas huzavona után, lehajtott fejjél, a megaláztatástól égő arccal kilépett a kapun az első le- f egy vérzett és megmotozott szabadságharcos. S lassan jött a többi is.

Jöttek lőtt sebbel és jöttek a kiszolgáltatottság mély sebeivel.

Nyurga, lázas szemű, lobogó hajú fiatalember magánkivül verte szét géppisztolyát a falon. Majd csillapulva megadóan mondta: Elhagytak . . . magunkra hagytak.

Tizenöt éves vézna kisfiú könnytől áztatott arccal tette le hosszú puskáját. Fiatal honvédtiszt tette a kezét a vállára.

— Ne bánd pajtikám ... Ne sirj. Nem tettük le végleg.

(Pest, 1956 november.)