Fraternity-Testvériség, 1957 (35. évfolyam, 1-12. szám)
1957-07-01 / 7. szám
28 TESTVÉRISÉG Már szivárvány hídját hímezi szalaggal, Már rózsa vizével hinti meg a hajnal, Egyszerre, mint ó-bor a didergő testet, Új életre szüli a fagyban esettet. Nem számol eséllyel, nem száz akadállyal, Menni, de szűztisztán, nagy tengeren által, Úgy mint a hermelin sár-mocsaras aljon, Neki a veszélynek, de tiszta maradjon. Mint kalitkájából szabadúlt madárka, Sürög-forog, repdes, helyét se találja, Úgy lelke tovaszáll s nyugtalanúl vissza, Vágya poharának gyönyöreit issza. Hánykódik a fészkén, míg vére viharzik, Aludna, de nem tud, nagynéha fikarcnyit, Meg-megrészegíti a betódúlt ózon, Hívja a virradtát, hogy Argallal szóljon. Kelj fel, te arany nap, rózsa koronáddal, Öntsd el az erdőket rózsa-piros lánggal, Vágtass lovaiddal a kéklő azúron, Mert ládd, megelőztek: Pocahontas úton. Gyönyörű arcán már felpírlik a rózsa, Mélyre zuhant szívén felfakad a nóta, Dacosan föllángol az akarat benne, Már mintha repülve vágya után menne. Lelke viharában, mintegy a bokorbúi Ugrik elő Argall s eleibe for dúl, Megretten a bátor, nem jut el egy szóig, Meglepett csigaként házába húzódik. Jól mondja a brit nép, hogy a szerelemben Legjobb a legelső, miként a levesben, Ezt maga is vallja daliásán Argall, Ki Pocahontásra szív-nyilakat vagdal. Mind nyugtalanabból noszogatja véri, Valahol találja, feleségűi kéri, De Pocahontásnak mézbe-fogant szája Tereli szívüknek csacsogását másra.
