Fraternity-Testvériség, 1956 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1956-11-01 / 11. szám
4 TESTVÉRISÉG A magyar földmivelő parasztról már az első világháború utáni kommunista kisérlet óta tudtuk, hogy olyan kemény talaj, amibe föltétlenül beletörik az erőszakos ásás minden idegen szerszáma. Ők is ott voltak tehát a gáton s amikor az beszakadt, megnyomóritott szegénységüknek saját szájuktól elvont minden javát testvérien adták oda a harcoló éhezőknek. Lelki nemességének olyan okmányát állitotta ki ezzel a magyar föld népe, ami örök időkre szól. És a hadsereg? A magyar “vörös” hadsereg? Az talán ellenefordult a küzdő csoportoknak? Az talán tétlenül nézte a gigászi küzdelmet? Az talán megelégedett visszavonultságban fényesitgette vörös csillagait s gyönyörködött orosz mundérjaiban? Bizony letépték ők is azokat az undorító jelvényeket s felkerült sapka rózsáikul a régi három szin s fegyevereik magyar fegyverekké váltak. Mint Damjanics vörös sipkás hon- védeié. Nem válott bennük a vér muszka savórá. Sem a túlnyomó részben paraszti és proletár sorból származott ifjúságnak, sem az ipari munkásságnak, sem a földmives osztálynak, sem a szovjet tisztek által képzett katonáknak nem kell tehát az a “népi demokráciádnak hazudott terror uralom, amit a vesztett háború után erőszakolt rá a világrendező hatalmak kollektiv lelkiismeretlensége. A magyar nép tehát megnyerte a maga élétmentő harcát minden vonalon. Szörnyű árat fizetett s talán még fog is fizetni érte, de a szabadság fáját olykor csak vérrel, tengernyi vérrel s vég- hetetlenül tragikus, hogy legtöbbször magyar vérrel lehet öntözni, ahoz hogy növekedést vehessen. És hogy növekedést fog, venni annak biztató jeleként már is világszerte észlelhető a kollektiv lelkiismeretlenségnek kollektiv lelkiismeret-furdallásá változása. Erre vall legalább is a szabad világ sajtójának az a Pál fordulása, amely az eléggé sohasem méltányolt, legtöbbször lekicsinyelt, ha nem megvetett magyarságról olyan dicshimnuszokat zeng, hogy szinte belepirul az ember. Egy előre ugyan csak a himnuszok zengenek s a papirszagu diplomáciai erőlködések és a segitő aranyak csörrenése hallatszik, de erős a hitünk, hogy a szavaknak rövidesen tettekké kell válniuk, mert a magyar nemzet önmagára talált s példát adott a világnak arra, hogyan találhat az is — az igazságra s elfogulatlanabb, őszintébb, becsületesebb önmagára. Van aztán a magyar példának egy olyan vonatkozása is, amely egészen megrenditően nagy jelentőségű. Ez pedig abban van, hogy az örökké materiális okok után kutató világ előtt
