Fraternity-Testvériség, 1956 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1956-02-01 / 2. szám
16 TESTVÉRISÉG MÁSODIK ÉNEK POCAHONTAS Ki az, kit először költöget a hajnal? Erdei madárka csivogó ajakkal? Kit lát az arany nap, kapuján ha feljő? Ki az, kit először üdvözöl az erdő? Kit fogad a dombon fütyörésző szellet? Kit mosdat a harmat: sohse láttam szebbet! Ki az, ki a karját egekre kitárja? — Powhattan királynak Pocahontas lyánya. Hattyúja, galambja, Potomak vizének, Gyöngye a Vokomó hős asszonyi vérnek, Kit, mihelyt a hajnal bíbora derengő, Már hű szerelmese üdvözöl: az erdő. Ha járod a rétet, pástot, legelőket, Karcsú termetével látsz riadó őzet, Ő az, aki védőn, rákacagón bujkál, Itatja, füröszti lombkoronás kútnál. Most is ottan látod, erdőszéli halmon, Hogy szerelmesének hű szerelmet valljon, Melynek titokzatos lombozatú fája Felüdítő árnyat sátoroz a lyányra. Néki csak az erdő gyönyörteli élet, Melynek levelével naponta beszélget, Szavára kezéhez joházik a talyvas, Medve, bölény, gím, hód, őzike vagy szarvas. Oly zene, óh erdő, mit levelid zsongnak, Nincs zeneszerszámban, együtt ha zokognak, Orgona hangodnak van-e búgó mása? Mi lehet olyan, mint lelked zokogása? Susogásban élő és zúgva beszélő, Nagy szomorú lelkek siralmiba mélylő, Akkor sző a lelke meséket a bárdnak, Mikor titkaiban tündérei járnak. Nincsen olyan dallam, nincsen olyan ének, Mely párja lehetne susogó kedvének, S van-e olyan tiszta tündérnek a vére, Mint forrása, melynek ráhűsölsz vizére. Van-e olyan harca emberi kebelnek, Mint zivatarban ha lombok verekednek? Óceán sírás búg, morog által rajta, Míg végre felolvad elzümmögő zajba. Akkor mintha kissé meghalna magának, Alkony sugarai csókdossák a fákat, Halk utórezgések hullnak levelére, Mint mámoros álom altató zenéje. Édes álmaira csillogón kacsintgat Pilláit édesen hunyorító csillag, Dalnoka a lomb közt bujkálva csatangol, Halovány lovagja: a Hold, aki lantol. Ilyenkor valóban siketít a csendje, Alszik a madár is, nincs ami becsengje, Álmiból szövődnek titkos mese szálak, Mik tündér mesékűl tárt szívekbe szállnak. Nemes vad is alszik, nem lebzsel a dúvad, Keblén ezer élet bűvereje szunnyad, Tündérek és hősök, bujdosók és törpék, Manók vedreibe álmaikat öntvék. Hát mikor a színek tengerében ősszel Versenyre kél minden lángeszű festővel, Egy bűvös mosollyal leteríti őket, Mint keblén pihegő szomjas szeretőket. Legszebb szeretője az aranyos Hajnal, Ő az, ki ruházza bíborral, arannyal, Ő az, aki kelti reggeli gyönyörre, Ujjáról csepeg rá rózsavizű gyöngye. Óh, erdő, szeretlek én zúzmara lombbal, Művész sohse formált szebbet a szoborral, Nem hiába vagy te ős szellemek fészke — Lesze-e, aki foglal valaha zenébe? Ha nem lesz, akad egy, ki visszazeng téged, Minden gyönyörével, bújával a — lélek, Mint Pocahontásé, ki telítve mézzel, Hazafelé zümmög nagy lelki zenével. De mint a vihar tör természeti csendre, Rendbontó ereje zúg, csapkod a rendre, Félemlít a villám, rémítget a dörgés, Ezt míveli most a telepes özönlés. Itt a béke helyén most gyűlölet lángol, Ebben ki elől jár, ki más, mint az ángol, Kit ide noszolt már telepítő szomja, Boldog indiánok életét hogy rontsa. Megnyerni az ősfajt, gyarmatúl, a hitnek, Kétszáz telepese jött ide a britnek, Megnyerni, azután leigázni ésszel, Megvenni vagyonát lom s csecse-becsével. Önző célt takaró, tolakodó szándék, Sok kiontott vérrel fizet a brit rá még, Mit a rézbőrűek lecsapolnak bőven, Országukat védő haragra kelőben. Megcsalja a békét zsugori kezekkel, Erejét megrontja méreg-adó szesszel, Lesz a derék fajnak életölő átka, így csurog a bő nedv a brit anya-fába. Ellene Powhattan harcosit uszítja, Wampumát felölti öregje és if ja, Nyilakat hegyeznek asszonyok és lyányok, Kik hadviselésben egyerejű párjok. Azután felülni szőrmentin a lóra, Gyújtani vésztüzet mindenik ormóra, Messzi levő törzshöz füst-fodorát hízni, Felzokogó szélnek szárnyaira bízni.
