Fraternity-Testvériség, 1956 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1956-08-01 / 8. szám
TESTVÉRISÉG 13 kétségkivülinek látszott. A magistrátus a főtérre hívta a lakosságot. Javasolta, hogy amig lehetséges a titkos kijáratokon át ürítsék ki a várost és a legértékesebbet magukkal vive, keressenek uj, alkalmas helyet, ahol felépítsék újból városukat. És lakott a városban egy kalifa, aki arról volt hires, hogy a kincstárában őrzi a világ legdrágább ékkövét. Amikor kiértek a hegytetőn lévő fensikra, az uj város-alapitás helyére, mindenki előadta azt, amit magával hozott az uj város felépítéséhez. Várakozásteljesen tekintettek a kalifára. Vájjon elhozta-e a hires drágakövet. A kalifa, mosolyogva egy kis rézurnát húzott elő a köpenye alól és igy szólt: “Jól tudom, ti most azt várjátok, hogy a kincseskamrám ékességét ajánljam fel tinéktek. Nem, én sokkal nagyobb kincset hoztam magammal. Ezen urnában bezárva elhoztam az emberi szivet, a szeretetet, amely nagyobb, értékesebb, mint minden kincs ezen a világon ... és ha ezt fogjátok odahelyezni a házaitok ékességeként, ha ezt fogjátok beleépíteni a ti házaitok és ennek az újonnan épülő városnak a falaiba, akkor gazdagabbak lesztek mindeneknél, erősebbek, és az ellenség minden hatalma kevés lesz ahhoz, hogy újból elűzzön benneteket s ennek a városnak a falai között a békesség és a ti életetek építése fog honolni.” A kivándorolt magyarság első partraszállóit senki sem várta. Csak a nagy bizonytalanság! Senki sem nyújtott kenyeret, senki sem adott biztató szót! Az újabb megpróbáltatások keserűsége volt mindennapi párnájuk. Nem hoztak magukkal földi kincset, de elhozták magukkal az emberi szivet, a szeretetet, a reményt, az öreg, kapcsos bibliát, ősi magyar kálvinista hitük minden örökségét, hűséget, magyar tisztességük, puritán gondolkozásuk és életformájuk teljességét és az édesanya, az Óhaza drága képét és emlékét és az imát: “Isten áldd meg a magyart, kit vészek hányának.” Az örök magyar élniakarás csodákat miveit! Egyszerű emberek, de lánglelkü apostolok járták a szétszóródott magyar végeket! Az elcsüggedtek felé hangzott a hivó szó: “Száraz ágon hallgató ajakkal meddig ültök csüggedt madarak, nincs talán még elfelejtve a dal, melyre egykor tanítottalak, vagy ha elmúlt s többé vissza nem jön vig dalotok, régi kedvetek, legyen a dal fájdalmas, merengő, fiaim csak énekeljetek! (Folytatása következik)
