Fraternity-Testvériség, 1956 (34. évfolyam, 1-12. szám)

1956-02-01 / 2. szám

1

TESTVÉRISÉG

14

Szabó László

POCAHONTAS

INDIÁN REGE NYOLC ÉNEKBEN

ATLANTISZ ÉS MÚ

(Folytatás)

Az egymást kereső nagy emberi búnak Szavára a lantok húrjai felbúgnak,

Az ember kimerül, pusztúl elesetten,

Ha szép élete nem a mennyei Szellem.”

Leplét kifeszíti őrangyalom újra,

Repülünk a Csendes Óceáni Mú-ra,

Mely barna bőrével, mandula szemével, Atlantisztól tömzsi népeivel tér el.

Földmívelő, kertész s hadviselő népe Sátor palotáknak élveteg kevélye, Maga-termeit hőse szerelemnek, dalnak, Ajakán s gitárján jajgatva fakadnak.

Gyümölcsiben ízes, aratásban gazdag, Terménye, búzája, érces arany-asztag,

Jól mívelt mezeje, legelője bársony,

Mit gazdagon csipkéz szép állati lábnyom.

Lyányai formásak, asszonyai szépek,

Ős buja mintái nagy messze vidéknek,

Erdei csermelynél fogant üde sellők,

Mosdatja folyóvíz, fésülik a szellők.

Sáslevelű táncot rop pázsitos téren,

Ilyenkor pirulva nézi a szemérem,

Annál jobban újjong ifjainak kéje,

Már csak egy lépés, hogy célját is elérje.

Mú-nak, a földrésznek, Nagyszellem az Atyja, Holt bálványa bűnét Atlantiszra hagyja,

Sőt ellátja minden természeti jóval,

Melyért aranyércet hordoz haza lóval.

Mú vala bölcsője az emberi létnek,

Hol nagy Manitónak gyümölcsei értek,

Itt volt ama híres Édennek a fája,

Eredendő bűnnek gyökere, talánya.

Melyet mikor Mú-nak embere megtépett, Atlantisszal együtt érte meg a véget,

Ennek fonalát a héber tovább fonta,

Önsorsa szálait beletűzte, lopta,

Már mikor színekkel szőve tele vászna,

Mú helyett maga lön érzéki, parázna,

Kit undora vert meg a végzetes úton,

Mert esze nem volt, hogy okúljon a múlton.

India, Egyiptom, Babilon és Kína,

Mú nagy bölcsejének süllyedését sírja,

Persia és Hellász, Arábia, Róma,

Szellemi kincseit innen szedi rója.

Trója, Tibet titka, Gób sivatag ténye:

Mind a szerte gurúlt nagy nép töredéke, Föniciát, Médát, Káldeát is innen Pusztulásra szántan verte ki az Isten.

Nagy gazdagságával Mú már be sem érte, Ráadta magát az emberhús evésre,

Bendőjét a szüzek húsaival tölté,

Mit már Manitó sem nézhetett el többé.

Szellem-istenének tekintélyi múltak,

Szobrokat állított s elnevezte Mú-nak,

Szüzeit miután kéjben ki-kiélte,

Tüzesített szobrok gyomrába metélte.

Orgiákat ült a vadállati élet,

Jajgató sírás közt gyilkolta a szépet,

Vad mú-hang tölté meg szobrainak torkát, Innen vette szörnyű nevét is az ország.

Ezért Nagy Manitó pokolra seperte,

Helyére a Csendes nagy óceánt tette, így a megmenekült, szakadozott ősek Nagy visszafejlődés mocsarába dőltek.

Jött a leszédítő, rekkenő vad hőség,

Milyenre nem eszmélt legöregebb ős még, Terhes borúlatnak siketített csendje,

Hogy dörgő haragját riadóbban zengje.

Messzi a felhőkben szörnyű sivítással Szürke színű tölcsér vak sötétbe nyársal, Óriási tőre át az eget fúrja,

Borzalom és halál rém-dalait fújja.

Hinnéd esze-veszett óriás gyökérnek,

Melynek sodrai már eget-földet érnek, Főgyökere zsúrlón nagy szírieket görget,

Vad ereje ketté reszeli a földet.

Mint ki pergettyűjét rossz súlyponttal ejti, Helyét össze-vissza keresve tekergi:

Úgy táncol e szörny is, forog össze-vissza, Városok és falvak életét fölissza.

Majd mint aki részeg s dűlöng a kocsmából, Égnek vetett lábbal felfordúl magától: Forgatja fel-alá vad tölcsére száját,

Hasgatván hegyével az eget, mint hártyát.

Bömbölve, sikongva haragja kiömlik, Hegyeket szór széjjel utolsó göröngyig, Valamint porszívó, ha mit talál földön,

Sátáni sikollyal felszippantja rögtön.

Aztán mintha csömört kapott volna tőle, Kiokádja tűzzel bodorúlt felhőkbe,

Ujúlt erejében fúr-faragva vágtat,

Háta mögé dobván ezrével a fákat.