Fraternity-Testvériség, 1956 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1956-07-01 / 7. szám
TESTVÉRISÉG 39 se rosszhiszemű célzata nincs s különben is a kifogásolt pontot a következő országgyűlésen újabb tárgyalás alá fogja terjeszteni. Bocskay azután, hogy a tizenöt éves török háborút segitett — Magyarországra nézve előnyösen — befejezni, 1606 december 13-ra Kassára országgyűlést hivott össze. Az országgyűlés kijelentette, hogy a bécsi békét elfogadja ugyan, de azzal, hogy a protestánsok vallásügyi követeléseiket továbbra is fenntartják és a legközelebbi országgyűlésen érvényesíteni is fogják. Mikor a kassai országgyűlés véget ért s annak határozatait Bocskay december 22-én szentesítette, a fejedelem már halálos beteg volt s egy hét múlva, negyvenkilenc éves korában el is hunyt. Állitólag kancellárja, Kátay Mihály mérgezte meg, akit erre a Habsburgok béreltek fel. Bocskay korai halála mélységes gyászba borította a két magyar haza népét, amely a Gyulafehérváron eltemetett fejedelemben atyját, Mózesét siratta. Valóban nagy ember volt, becsületes, jószándéku, református keresztyén magyar. Élete főműve a bécsi béke volt. Nem tehetett róla, hogy belekerült abba az a záradék, amit kezdettől kifogásolt s ami később annyi további bajnak lett a forrása. A béke alapvető fogyatkozása, de amit akkor nem lehetett megelőzni, az volt, hogy a vallás- szabadságot nem biztosította külön, kifejezetten a jobbágyság számára is. A bécsi béke mellett Bocskay bölcsességét, fajtája iránti igaz szeretetét 350 év óta egy sereg város és község is hirdeti (nem csupán Hajdú megyében). IV. Béla után az eleddig egyetlen sikeres, tényleg magyar erőt növelő telepítést Bocskay eszközölte. Az egykorú irók által félvadnak rajzolt hajdúkban, a szünet nélküli háborús idők, nyomorúságok által szinte állati sorba sülyesztett szegénylegényekben, esett magyarokban az ő érző, ímeleg szive látta meg a megértés, felemeltetés után esengő testvéreket és telepítette le őket a Tiszántúl, főkép a mai Hajdú megye területén. Hogy a hajdúk mennyire méltók voltak a Bocskay bizalmára s őket a jobbágy robottól mentesítő kiváltságra, azt a ma is virágzó városaik, községeik igazolják. Hogy az oláh terjeszkedés Érmihályfalváig hatolt csak és nem juthatott Karcagig, az a Bocskay érdeme, mintahogy az övé az a kb. 200,000 magyar, amelyik alázatos büszkeséggel vallja magát hajduivadéknak s majdnem teljes egészében református keresztyénnek. , Jól mondotta a fejedelem felett elhangzott halotti búcsúztató: “Elvesztettük, vagyis inkább a boldogok örök hazájába előre bocsátottuk Erdély felséges fejedelmét, Istvánt, minden idők és minden emlékezet páratlan hősét, kinek erénye dicső1
