Fraternity-Testvériség, 1956 (34. évfolyam, 1-12. szám)
1956-01-01 / 1. szám
16 TESTVÉRISÉG Irodalmát hártya levelekre rój ja, Királyról beszél, de kéjről zeng a nóta, Ezer változatán ezer elme fárad, így faj ösztönében minden neme állat. Lant, hárfa, gitár, dob, kürt rebegő öble Táncolok füzérét, lendítgeti körbe, Furulyák, fuvolák kéjmámora vágtat, Forralja az úgyis forró tíbiákat. Otthoni mámorban ha magát elúnja, Felcsillanó vággyal veti magát Múra, Ott hagyja aranyát, elillanó kéjét, így sekélyesíti nagy élete mélyét. Nagyszellem Atyát már régen elfeledte, Arany, ezüst bálvány kérkedik helyette, Bár bölcse, tudósa az egeket járja, Mégis a végoknál önmagát imádja. Hitének ereje önmagába ferdűlt, Nagyszellem Atyának szép uralma megdűlt, Helyette királya szobraiban bízik, Ki eljutott már a legmagasabb hírig. Már minden országot járma alá hajtott, Csak híres Athénre nem emelt még kardot, Zeüsz ellen Átlősz most készül a harcra, De bosszús Manitó kényszeríti arcra. Átlősz, Atlantisznak királya, nem isten, Győzelmi fölényben égiekkel nincsen, Mert égi hatalmát hogy maga is hitte, Ez birodalmastúl pusztúlásba vitte. Ily világra szóló forró hevű körben Elmerültünk mink is művészi gyönyörben, Szárnyas lován látjuk dalnok Unkaluntot, Ki nagy figyelem közt pengeti a lantot. Éneke a szörnyű vészt most felidézte, Nem kapott királya, sok népe sem észbe, S mit őrangyalommal szemtűl-szembe látunk, Az felül haladja legiszonyúbb álmunk. Vak homályba vonta ez az egész földet, Atlantisz égboltja ki se derűit többet, Jégeső, tűzörvény, ropogó villámok Fölégettek ilyen gyönyörű világot. Először egy villám hasít át az égen, Ostora kék lánggal cserg át a sötéten, Dörgése a felhőt darabokra bontja, Mintha csak az ég a földre szakadt volna. Megrendül a földnek minden eresztéke, Följ aj dúl az élő: a világnak vége! Égnek a mennyköve s földnek tüze pattog, Város, falu, ország pusztúl el alattok. Vissza mintha föld is mordúlna az égre, Szörnyű nagyot bömböl háborodott mérge, Föltépi kebelét, majd szórja tüzét fel, Melyben a dicső lét roncsolva enyész el. De az Ég haragja tüzét visszavágja, Hogy dirib-darabra tör a föld bordája, Halálordítása bús egekig ér fel, Tenger alá mossa nagy büszke fejével. Hegyek láncolatát kitépi tövestül, Magához emeli minden gyökerestül, Kormos lepedőjén forgatja sivítva, Égre csapó tenger ölébe taszítja. Valamint a hinta, ha róla lelöknek, Üresen kalimpál: úgy színe a földnek, Mely ha pillanatra megszűnik is néhol, Hátába a villám fergetege lékol. Ott, hol a sötétet tűz szeldeli által, Labdázik a szélvész emberi hullákkal, Egymásba zuhanó hegyek dübörögnek, Darabokra hullnak szerte futó rögnek. Fergeteg szárnyain száll Fekete Sárkány, Ember, falu, város roncsa zuhog hátán, Már csupa merő vér szárnyainak tolla, Forgószele tánca ördögi motolla. Szörnyű jajkiáltás nyög át a világon, Zuhogó csillagok csóvája világol, Szikraverő fényük mihelyest kilobban, Eltűnnek a zúgó, sistergő habokban. Magába fogódzó ember avagy állat Vészből menekülést hogyan is találhat? Összeborúl sírva, nyöszörögve, nyögve, Aztán földi létét felejti örökre. Sikongva süvöltő iszonyat zúg, bömböl, Már semmi se látszik a gyönyörű földből, Csak a felső szellők szenvedélye szárnyán Repülnek a roncsok véresen és árván. Mikor a vész után feltűn a szivárvány, Tenger vizen úszkál rom, hulla, fa, bálvány, Hol néhány nap előtt kacagott az élet, Helyén gyászéneket mormol az enyészet. Innen van a tenger sóhaj-szava, jaj ja, Morgó sziszegéssel mit kicsap a partra, Szomorú Atlantisz lelke suhog abban: Óh, büszke teremtés, ne higyj te magadban! Őrangyalom mellett remegőn, de bízvást, Leplébe fogódzva kezdtem el a sírást, Vigyen ki, rebegtem, ez iszonyú éjbűi, Nem bírja ki szívem ezt hasadás nélkül. Rám veti szemét és mosolyogva biztat: “Fojtsuk el, ha fáj is, síró panaszinkat, Mert Mú, tetemére, földrészire szállva, Beszélő titokra nem nyílik ki szája. Iszonyát átélni kell ottan is annak, Hogy ereje, színe lehessen a dalnak, Hogy mikor elönt a nagy rokoni érzet, Titkát meg is oldhasd az emberi vésznek. (Folytatjuk)
