Fraternity-Testvériség, 1955 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1955-04-01 / 4. szám
OFFICIAL ORGAN OF THE HUNGARIAN REFORMED FEDERATION OF AMERICA Published Monthly Megjelenik havonta Főszerkesztő - Editor in Chief: FRANCIS ÚJLAKI. D.D. Felelős szerkesztő - Managing Editor GEORGE E. K. BORSHY Subscription $2.00 a year Előfizetés évi $2.00 Társszerkesztők - Associate Editors: EMERY KIRÁLY and EDMUND VASVÁRY “Second class mail privileges authorized at Pittsburgh, Pennsylvania.” • • Üzenet Magyarországra — Elhangzott a Voice of America rádión — Tiz esztendővel ezelőtt, 1945 április 4-én, elnémultak a fegyverek Magyarország földjén. A tönkre zúzott német hadigépezet utolsó egységei elhagyták az országot, amelyet esztelen ellenállásuk a siralom és pusztulás völgyévé változtatott. A háború véget ért és az ájult magyarság kezéről lepattantak a béklyók, amelyeket idegen bakók és honi poroszlók kovácsoltak csuklóira. A közelmúlt félelmetes mementói — a Du- napart vértől iszapos kőlépcsői, az egykor büszke hidak mélységbe roppant ivei, Bajcsi Zsilinszky Endre és társainak fekete bitója és a gettók szennyes palánkjai — még ott meredtek a komor láthatáron. De a tavaszi szél simogatá- sában már megzsendült a föld, a kormos romok között kizöldültek a rügyek és mintha a megkínzott magyarság szivébe is beáradt volna a történelem tavasza, úgy hajtott ki a pusztulás szikkjéből egy sokat szenvedett, ezeréves nemzet soha nem tűnő, örök reménye. Remény egy jobb és igazabb magyar életi e, hitek, gondolatok és szavak szabad csengésére, áldásos munkára és megérdemelt áldomásra. Remény mindarra a szebb és boldogabb jövendőre, amihez a jogot a magyarság maroknyi népe ezeréves szenvedés, küzdelem és áldozat árán szerezte meg. Ezt a reményt hozta szárnyán, ennek a csudavárásnak tiszta magvait szórta a magyarság szivébe a tavaszi szél. De amig lennt már életbe pezsdült a föld, fenn, az ártatlanul úszó bárányfelhők mögött már ott sűrűsödtek a titokzatos felhők, melyeknek mélyéből előbb lassan, majd egyre viharosabban, zudult alá egy félelmetes történelmi Orbán-nap gyilkos jege és halálos zúzmarája. És tiz esztendővel a csudaváró tavasz után ma még mindig az a jégtakaró borul a magyar földre, amely akkor holttá her- vasztotta a magyar föld minden rügyét és a magyar lélek minden reményét. A vert remények, gerincetört akarások és szertefoszlott álmok tízéves évfordulóján hiába ömlenek tehát a szavak, hiába recsegnek a propaganda nagydobjai, hiába bomlanak az égbe a sarlós-kalapácsos zászlók. Nem ünnep ez, hanem halotti tor, amelyet arculverő gúnnyal azok ülnek akik tiz esztendővel ezelőtt lúggal locsolták az ujjáserkentő nemzeti élet palántáját és nyakát szegték mindannak a nemes, lázas vágynak, amely akkor a magyarságot fütötte. Tehát hiába gyantáznak a rendszer vonósai, hiába ürítik a vörös vezérek az öblös pártkupákat, nem ünnep van ma, hanem egy gyilkossági kísérlet sötét, tragikus évfordulója. Gyilkossági kísérleté, de nem gyilkosságé. Lehet, sőt bizonyos, hogy az elmúlt évek folyamán Moszkva csatlósainak sikerült elhervasz- tani a reménynek azokat a rügyeit, amelyek tiz évvel ezelőtt a magyarság fáján fakadtak. De a rügy nem a fa és a fa nem a gyökér. A lombokat megcsípheti a dér, az ágra lecsaphat a balta, de a gyökér, lenn az anyaföld biztos mé- hében, tovább él és erősödik. És igy a nemzet életében is, a szibériai tundrák fagyos szele elpusztíthatta a rügyeket, de lenn, a magyar élet megközelíthetetlen mélységeiben, szívós erőben él a gyökér, amelyből egykor a magyarság megvalósult reményeinek és akarásainak hatalmas fája sarjadni fog. A tiz éves évfordulón ezt a történelmi bizonyosságot hirdeti a magyar múlt minden fájdalmas sorsfordulója. A muhi pusztán is elporladtak magyar remények a tatár lovak patkói alatt, Mohács sarában is belefulladt sok szent akarás, sok álom foszlott szét a nagymajtényi síkon és sok vágy hullott szét a világosi ködben. De se muhi puszta, se Mohács, se Nagymajtény, se Világos nem volt a vég, mintahogy nem lehet a vég az a jégverés sem, amely tiz évvel ezelőtt szakadt a magyarság fájára. A magyar szellem csillagokba emelkedő ormairól erre a fára szegezte tekintetét Vajda János mikor egy másik gyászos kor sötétjéből igy kiáltott: “A nemzet ős fájának törzse még jó, Csak lombjait pusztítja ronda hernyó, Mit megnövelt a mostoha idő.
