Fraternity-Testvériség, 1955 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1955-12-01 / 12. szám
OFFICIAL ORGAN OF THE HUNGARIAN REFORMED FEDERATION OF AMERICA Published Monthly Megjelenik havonta Főszerkesztő—Editor-in-Chieí: FRANCIS ÚJLAKI, D. D. Felelős szerkesztő—Managing Editor: GEORGE E. K. BORSHY T Subscription $2.00 a Year Előfizetés évi $2.00 Társszerkesztők—Associate Editors: EMERY KIRÁLY and EDMUND VASVÁRY “Second class mail privileges authorized at Pittsburgh, Pennsylvania.” HÁRMAS Mire ez a lapszám az olvasó kezébe jut, valószínűleg közelebb leszünk az uj esztendőhöz, mint karácsonyhoz. Ünnepi köszöntésünk tehát inkább az uj évre vonatkozik. Adja a Mindenható, hogy mindazt a jót, amit Tőle az ó-ban vettünk az újban is megtarthassuk és élvezhessük. Mindazt a megpróbáltatást és szomorúságot pedig, amit szenvednünk kellett, a jövőben elkerülhessük vagy könnyebben viselhessük. A ránk következett esztendő egyesületi vonatkozásainkban hármas jelentőségű. 1956-ban érjük el ugyanis működésűnknek hatvan éves jubileumát. Származásunk földjének népe hatvan esztendővel ezelőtt, 1896-ban, ünnepelte az ország és a magyar nemzet első ezeresztendős évfordulóját s ugyanannak az évnek julius 4-én és 5-én alapította meg a New Jersey állambeli Trenton városában nehány magyar református ember Amerikai Magyar Református Egyesületünket. Harmincöt esztendővel ezelőtt pedig, az akkor első negyedszázadát ünneplő egyesület egy olyan intézményt létesített, amilyenhez hasonló máig sincs amerikai magyar életünkben s most már a jövőben is aligha lehet: az árvákat gyámolitó, ifjúságot nevelő, öregekről gondoskodó Bethlen Otthont, a kies fekvésű pennsylvaniai Ligonier városkában. Harmadik jelentősége az esztendőnek az a dátum, amely az amerikai magyarok áldozatkészségéből létesült budapesti Washington szobor felavatásának ötvenedik évfordulóját jelzi. Ez utóbbi ugyan nem kizárólagosan református alkotás, de mint az egykorú krónikákból olvassuk, az oroszlán- rész ebben is akkori református vezető embereinket s adakozó hittestvéreinket illeti. Első bevándorló nemzedékünknek alkotásokra képes évei lassan, de biztosan a vég felé közelednek. Soraink naponta ritkulnak s ezzel egyenes arányban ritkul vagy fakul az uj nemzedékünk ajkáról elhangzó, zamatos magyar szó is. Változtatnunk kell az ismert magyar mondáson, mely szerint “Nyelvében él a nemzet”. Nyelvében, itt, már nem soká élhet. Ezt tagadni hiábavaló volna. A nyelv vitathatatlan INDÍTÉK nagy jelentősége mellett azonban van valami sokkal fontosabb is: a lélek élete. Azé a magyar léleké, amely az uj haza földjén is érdemes alkotásokban mutatta meg magát. Ennek átplántálásához s tovább éltetéséhez nem nélkülözhetetlenül szükséges, a nekünk egyébként olyan drága, ősi nyelv. És ha majd magyarul már nem lehet, akkor, a nemzedékváltás fájdalmas korszakában, angolul kell tovább adnunk azt az örökséget, amit mi több mint ezeréves ország és nemzetalkotó, hitvalló őseinktől kaptunk. Hogyha nyelvében már nem is, de lelkében élhessen “a nemzet”. Úgy hisszük, hogy egy ilyen felfogása a problémáknak eldöntheti azt is, amely ezeken a hasábokon legutóbb tárgyaltatott a nyelvkérdésről. A közel jövőben (s ez alatt még nem kevés esztendőt értünk!) angolul is, de még magyarul is szólanunk és Írnunk kell amerikai magyarságunk számára. Később aztán talán már csak angolul, de úgy, hogy abból a szóból és írásból kitetszék az a lélek, amely odaát “annyi balszerencse közt, oly sok viszály után” is alkotott s amely ideát sem tagadta meg vagy tette alábbvalóvá magát egyetlen nemzetnél sem. A származás — és jelen esetben magyarságtudat, sőt öntudat, szerintünk ismeret függvénye. Ha meg tudjuk tanítani uj nemzedékünket arra, hogy származásával több dicsekedni, mint szégyelnivalója van, akkor a csatát megnyertük. Ez pedig nem lehetetlen. Erre angolul is megtaníthatjuk. Épen elegendő anyagunk van úgy a múlt történelmi raktáraiban, mint jelenünkben ahhoz, hogy ezt, ifjúságunk által érthető nyelven, feldolgozhassuk. Ehhez első sorban jó szülők és jó tanítók szükségesek s olyan sajtó orgánum, mely úgy tetszetős külsejében, mint színvonalas tartalmával szívesen látott vendége legyen az otthonoknak. Ez utóbbi sem megoldhatatlan. Az ifjúság természetének azonban velejárója az, hogy a példaképen emlegetett múlt mellett, főként a jelen érdekli. Számára tehát a jelen
