Fraternity-Testvériség, 1955 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1955-11-01 / 11. szám
6 TESTVÉRISÉG Sőt erős a meggyőződésem, hogy József csontjai nélkül Dávid népe százszor visszavánszor- gott volna Egyiptomba. Valahányszor a csontokra néztek, eszükbe jutott nagy ősük szájról- szájra örökségül adott parancs-szava: “Vigyétek fel az én tetemeimet arra a földre, melyet Isten esküvel Ígért meg atyáinknak!” Testvérek, kezdetben bennünket, amerikai magyar reformátusokat is, a 400 éves múlttal biró atyáink megtisztult őshitének magunkkal hozott csontjai tartottak meg, hoztak össze és építtettek velünk templomot; azok futó ereje által szerveztünk egyleteket, alapítottunk Bethlen Otthont. Ma már mi is ott állunk, ahol Ábraham fiai: hitünk és magyarságunk ősi csontjait nekünk kell hordoznunk; azok eleget hordoztak bennünket. Tíz esztendő! A szuverén Isten háztartásában, valamint nemzetek életében, egy évtized nem nagy idő. De a mi rövid, gyorsan hanyatló egyéni életünkben, azonban, 10 esztendő hosszú idő. Tíz éves múltúnknak — hála Istennek — vannak gyümölcsei. Azt is mondhatnám, hogy — érett gyümölcsei. Először is annak a maroknyi merész egyházi embernek tartozunk örök hálával, akik megálmodták ezt a Presbiteri Szövetséget és szükségét látták annak a munkának, amit ez a közösség országos vonalon hivatva van végezni. Itt és igy kezdődött ez a szövetség, melynek megszületésekor magam is itt voltam. Bennünket az utóbbi 50 és néhány esztendő alatt nemcsak földrajzi távolság választott el egymástól. Elválasztott bennünket, sajnos, az a sok saját magunk küszöbölte és hányta fal is — és főleg ez — amelyet ennél vagy annál, ma már érthetetlennek és tarthatatlannak vélt oknál fogva, állítottunk fel. Az a tény, hogy össze tudtunk jönni — mi, akik több közegyházban éljük gyülekezeti életünket: nemcsak az említett érett gyümölcsök közé tartozik, hanem pontosan azt is jelenti, hogy a nagykorúságnak a határát is elértük. Mint a pusztában törekvő és törtető zsidók, úgy mi is csak 40 esztendő múltán tudtuk elérni a felnőtt férfiúi kort, amikor elhagyhattuk a gyermekhez illő dolgokat. Tiz esztendőnek a távlatából, valamint fejlett nagykorú életünk szemszögéből nézve, az az egyedülálló puszta cselekmény, hogy összejöttünk, nem számítható épen korszakalkotó teljesítménynek. De akik átéltük ezt az évtizedet, akiknek mai engesztelőbb álláspontja, alaposabb és megértőbb meggyőződése épen ezekben az utóbbi esztendőkben érlelődött meg: mi igenis tudjuk, mit jelent már úgy egymagában is az az egyszerű tény, hogy összejöttünk és megalakítottunk egy közös hittestvéri szervezetet és hogy felismertük egymásban a magyar református testvért. Volt idő — és ez már egy nagyobb lépést jelentett — amikor nemcsak együtt, hanem egyakaraton is voltunk. Ez maga egy kisebb- merétü, miniatűr csoda! Nekünk, akiket a Sorskeze az Anyaország négy sarkából hányt össze ebben a nagy idegenben, akik a régi s elmúlt világ különböző társadalmi rétegeiből szakadtunk ki, idehozva magunkkal megrögzött, elfogult véleményeinket s akik sokszor farkasszemmel és orrfintorgatással néztünk egymásra — nekünk ez csak kegyelmi áldást jelenthet! Ha ismét átélhetnők ezt a tiz esztendőt — s vele együtt egész 60 éves amerikai magyar református életünket, erősen hiszem, sok mindent másképen cselekednénk, különösen ha mai, illetve, megjött eszünkkel élnők ezt a kort át. Múltúnknak azon kínos és keserves részeit, melyekre ma lelki töredelemmel, majdnem vezekelve tekintünk — pozitive elkerülnénk. Elkerülnénk — továbbá — azokat a szomorú, fájdalmas mulasztásokat is, melyek rémképek gyanánt tornyosulnak szemeink elé. Bizonyára keresnők és épitenők azokat a szilárd fundamentumokat, melyekbe közös gyökért vethetnénk. Amennyiben azonban a multat átélni, még kevésbbé megváltoztatni nem lehet, mindez csak dédelgetett álom marad. Egyet, egy konkrét dolgot azonban tehetünk, és pedig azt, hogy a jövőben — amerikai magyar református életünk ma már belátható és hátramaradt rövid jövőjében ■— többé ne építsünk magunk közé válaszfalakat. Faji összetartozandóságunk adottsága parancsolja: szeressük egymást, mert hiszen testvérek, egy testi és lelki anyának a gyermekei vagyunk. De szeressük egymást azért is — és főleg azért — mert Krisztus Anyaszentegyháza több részre oszlott amerikai magyar református családjának mi, az Országos Presbiteri Szövetség tagjai, vagyunk a választott vezetői. Ez a család, Krisztus eme drága teste, a mi kezünkben él és hal. A jövendő csakis azt hozhatja számunkra, amit mi viszünk a jövendőbe! Canton, O. NAGY FERENC, lelkész. KÖSZÖNET Az Amerikai Magyar Ref. Egyesület T. Vezetőségének: Hálásan köszönöm és nyugtázom n. feleségem korai elhunyta utáni gyors intézkedésüket, a küldött csekket. Ismét csak azt Írhatom: kétszer ad, aki gyorsan ad! — Áldja meg az Isten önöket! Newark, N. J. Zalan-Körössy Sándor.
