Fraternity-Testvériség, 1955 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1955-11-01 / 11. szám
TESTVÉRISÉG 3 OUR TASK AS CHURCHMEN By Rev. Francis Nagy Frankly, I would like to just stand here, pat you on the back and lull you by recounting some of the notable achievements of our past. The temptation to do so, I admit, is quite compelling, and, of course, it would also be an easy and smart way of handling the subject. To be definitely sure, however, I do want to acknowledge with humble gratitude all that has been accomplished by the stalwart and devoted leaders of the past. Everything we have unmistakably and visibly attests to their indefatigable labors, and I would be the last to detract from their just rewards. The credit side of the ledger I intend to explore more extensively in our Mother Tongue. Right now, and in English, I want to face up some of the more immediate and pressing problems confronting us as churchmen who are responsible for what happens in and with our Hungarian churches. These acute and sometimes baffling church problems, I submit, are neither alien nor unknown to those of us who were born and raised in our American Hungarian churches. For decades now we have been calling upon our leadership to come to grips with these difficult problems begging for solution, and chart a clean and clear course so that we may sail with a stronger and a more determined sense of direction and purpose. At long last our repeated and growing concerns and outright warnings are being listened to. Some say it is a little late; that the groundwork of effectively coping with these onrushing problems should have been laid somewhat earlier. Yet I personally feel that it is never too late. There still is time to do a bit more than mere salvaging. If we are correctly and fairly to appraise the situation in which our churches find themselves at the present, there are some anthropological and sociological factors that have to be taken into consideration. Our people, with their rich heritage of secular and religious cultudna szerkeszteni, aki nem gyakorló lelkész többé s az is csak akkor, ha legalább egy néhány munkatársa van, akire mindig számithat. Voltak ilyen korszakai is a lapnak, ami természetesen meg is látszott a tartalmasabbá, változatosabbá lett lapon. Örültem, amikor a lap szerkesztői és kiadói munkája egy embernek, Dr. Tóth Sándornak kezébe került, akinek hite, tudása, munkakészsége és munkabirása közmondásos volt közöttünk. Az elmúlt évek teljesitménye bizonysága annak, hogy körülményeinkhez képest ideális munkát végzett. Munkatársa neki is kevés van, de gyülekezeti gondjai nincsenek. A kollégiumi város légköre, könyvtárak, templomok, egyházi vezetők közelsége révén módjában áll nyugodtan dolgozni, tárgyaiba elmélyedni s igy bizonyára a fizikai munka sem olyan nehéz, mintha a gyülekezeti élet folytonosan hullámzó, sokszor zaklatott idejéből kellene órákat elszakítania. Dr. Tóth Sándor most már 17 esztendeje folytatja istenáldotta munkáját. Különös kiváltságnak tartom, hogy az általa készített gondos és pontos kimutatás révén módomban állott még jobban belepillantani az ő speciális műhelyébe: bibliográfiái részletezéssel és pontossággal feldolgozta az általa szerkesztett 17 évfolyam minden anyagát. Csak ennek segítségével lehet áttekinteni ezt a nagy munkát, amely kiterjed a hitélet és egyházi munka minden elágazására. Ebből látom, hogy milyen gonddal vigyáz rá, hogy lapjából semmi se hiányozzék. Az irány tmutató vezető cikkektől a gyülekezetek híreinek lelkesítő és gondolkozást keltő feldolgozásáig minden ott van, bizonyságául annak, hogy Dr. Tóth Sándor eggyé vált a lapjával s azzal a néppel, amelyet most már közel egy fél évszázad óta szolgál ebben az országban. Ezek a kötetek valamikor nélkülözhetetlen és felbecsülhetetlen értékű adattárak lesznek amerikai magyar református életünk történetének kutatásánál. Boldog vagyok, hogy Dr. Tóth Sándor sokkal jobb szerkesztő, mint bármelyik elődje volt, jómagámat különösképen beleértve. Ahol mi, elődei sokszor tétován, ügyetlenül botorkáltunk, ő biztos lépésekkel halad. Ahol mi inogtunk, ő szilárdan áll. Ahol a mi trombitánk csak tülökhangnak számíthatott, az övé félre nem érthetően harsog. Amit mi csak homályosan, mintegy tükörben láttunk, az előtte mindig kristály- tisztán állott és áll. Ahol a mi bizonyságtételünk alig volt egyéb dadogásnál, az övé tiszta, messzehallható beszéd. Egyszóval: világosan látszik, hogy csak építeni akar, még akkor is, amikor számos makacsul megmaradó hibánk kiküszöbölésén fáradozik. Sok minden kívánkoznék még az ujjaim alá, de legyen elég ennyi. Mint a lapnak egy régi munkása, hadd kívánják én is szép és ígéretes jövőt annak a lapnak, amely 55 esztendő alatt hittestvéreink, mindig nélkülözhetetlenebb barátjává, utitársává, lelki útmutatójává lett.
