Fraternity-Testvériség, 1955 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1955-09-01 / 9. szám
8 TESTVÉRISÉG HÉT KRAJCÁR* Irta: Móricz Zsigmond Jól rendelték az istenek, hogy a szegény ember is tudjon kacagni. Nemcsak sirás-rivás hallik a putriban, hanem szívből jövő kacagás is elég. Sőt, az is igaz, hogy a szegény ember sokszor nevet, mikor inkább volna oka sírni. Jól ismerem ezt a világot. A Soóséknek az a generációja, amelyből az apám való, megpróbálta az ínségnek legsúlyosabb állapotát is. Abban az időben napszámos volt az apám egy gépműhelyben. Ő sem dicsekedik ezzel az idővel, más sem. Pedig igaz. És az is igaz, hogy soha már én jövendő életemben nem kacagok annyit, mint gyermekségem e pár esztendejében. Hogy is kacagnék, mikor nincsen már pirosarcú, vidám anyám, aki olyan édesdeden tudott nevetni, hogy a könny csörgött a végén a szeméből s köhögés fogta el, hogy majdnem megfojtotta. És még ő sem kacagott úgy soha, mint mikor egy délutánt azzal töltöttünk, hogy hét krajcárt kerestünk ketten. Kerestünk és találtunk is. Hármat a gépfiókban, egyet az almáriumban ... a többi nehezebben került elő. Az első három krajcárt még maga meglelte az anyám. Azt hitte, többet is talál a gépfiában, mert pénzért szokott varrni s amit fizettek, mindig odarakta. Nekem a gépfia kifogyhatatlan kincsesbánya volt, amelybe csak bele kell nyúlni s mindjárt van terülj asztalkám. El is bámultam nagyon, mikor az édesanyám kutat benne, tűt, gyűszűt ollót, szalagdarabokat, zsinórt, gombot, mindent szétkotor s egyszerre csak azt mondja nagy bámulva: — Elbújtak. — Micsodák? * Ennek a novellának angol fordítására pályadij van kitűzve. A műfordítási pályázatra a novella bár angol fordítását kérik négy példányban a következő cimre beküldeni: Hírünk a Világban, P. O. Box 1005, Washington 13, D. C. A pályaművek csak jeligével, legyenek ellátva, a pályázók azonban egyidejűleg közöljék teljes nevüket és címüket a szerkesztővel. A pályaművek beküldésének határideje: 1955. október 15-én. — A pénzecskék — szólt felkacagva az anyám. Kihúzta a fiókot. — Gyere csak kisfiam, azért is keressük meg a gonoszokat. Huncut, huncut krajcárkák. Leguggolt a földre s olyanformán tette le a fiókot, mintha attól félt volna, hogy kirepülnek; úgy is borította le, egyszerre, mint mikor kalappal lepkét fog az ember. Nem lehetett azon nem kacagni. — Itt vannak, benne vannak — nevetgélt s nem sietett felemelni — ha csak egy is van, itt kell neki lenni. Leguggoltam a földre, úgy lestem, nem búvik-é ki valahol egy fényes pénzecske? Nem mozgott ott semmi. Tulajdonkép nem is nagyon hittük, hogy van benne valami. Összenéztünk és — nevettünk a gyerekes tréfán. Hozzányúltam a fenekével felforditott fiókhoz. — Pszt! — ijesztett rám az anyám — csendesen, még kiszökik. Te még nem tudod, milyen fürge állat a krajcár. Nagyon sebesen szalad az, csakúgy gurul. De még hogy gurul . . . Jobbra-balra dőltünk. Sokat tapasztaltuk már, hogy igen könnyen gurul a krajcár. Mikor felocsúdtunk, én megint kinyújtottam a kezem, hogy felbillentsem a fiókot. — Jaj! — kiáltott rám újra az anyám s én megijedtem, úgy visszakaptam az ujjam, mintha a spartherthez ért volna. — Vigyázz, te kis tékozló. Hogy sietne már kiadni az útját. Addig a miénk, mig itt van alatta. Csak hadd legyen ott még egy kis ideig. Mert látod mosni akarok, ahhoz szappan kell, szappanra legkevesebb hét krajcár kell, kevesebbér nem adnak, nekem már van három, még kell négy, az itt van ebbe a kis házikóiba, itt lakik, de nem szereti, ha háborgatják, mert ha megharagszik, úgy elmegy, hogy sose látjuk többet. Hát vigyázz, mert a pénz nagyon kényes, csínján kell vele bánni. Tisztességgel, Könnyen megáprehendál, mint az úri kisasszonyok . . . Te, nem tudsz valami csalogató verset, azzal tán ki lehetne csalni a csiga-biga- héjából. Hányat kacagtunk e csacsogás közben. Tudom is én. De a csiga-biga-csalogató nagyon furcsa volt. Pénz bácsi gyere ki, Ég a házad ideki . . . Azzal felforditottam a házat. Volt alatta százféle szemét, csak pénz az nem volt. Az anyám savanyúan felhúzott ajakkal kotorászott, hiába. — Milyen kár — mondta — hogy asztalunk nincsen. Ha erre borítottuk volna ki, nagyobb lett volna a tisztesség, akkor lett vóna alatta.
