Fraternity-Testvériség, 1955 (33. évfolyam, 1-12. szám)
1955-09-01 / 9. szám
4 TESTVÉRISÉG hányán vesztünk volna el a világháború vérzivatarában?! — meg az életnél is fontosabbat: az örökéletünket is! Csak ha ezt helyesen megértjük, tudunk helyesen ünnepelni ezen a jubileumon. A Lech mezejéről hazakerült hét vitézt elnevezték “gyászmagyaroknak”. Az volt a bűnük, hogy nem ölték meg őket is. Hogy hazakerültek, ahol elmondhatták volna — ha engedték volna az otthonn maradottak — hogy milyen hiábavalóság volt az, amit addig dicsőségnek hittek. Hogy nem a magyar a világ közepe és nem körülötte kell forognia az egész emberiség sorsának. Hogy sokkal biztosabb alapja lesz az uj hazának a békesség, mint a háborúság. És óh mennyi minden másról is beszélhettek volna, ha a külországban úgy találkozhattak volna Jézus Krisztussal, mint minekünk, ezer évvel később ide kivándorolt magyaroknak, adott alkalmat erre a mindenható Isten. Minket is “gyászmagyaroknak” neveztek el, amiért kivándoroltunk. Lenéztek, kicsúfoltak. Emlegették a régi mondást, hogy “Magyarországon kívül nincsen élet”. Mekkorát kellett fordúlnia a világ kerekének, hogy ma már Magyarországon belül nincsen élet — mi pedig itt élünk, és óh milyen máskép élünk, mint ahogyan odahaza éltünk! .Gyászmagyar az lenne köztünk, aki ez alatt az autóját meg a villanyos tűzhelyét vagy a fürdőszobáját értené: azt a különbséget, amit az életszínvonalban itt talált és élvezni megtanúlt. Amire hivatkozva mondta nekem 1920-ban Abauj vármegye főispánja, akiből kevéssel később a magyar parlament elnöke lett, hogy “az amerikai magyar ne jöjjön haza, mert itthonn csak elégedetlen lenne és másokat is elégedetlenekké tenne, mi pedig nem tudunk Amerikát csinálni a mi szegény hazánkból.” Ő nem tudhatta, hogy nem a test kényelme tartott itt bennünket, hanem a lélek nagyobb szabadsága. Az emberi méltóság teljessége, az egyéni érvényesülés korlátlan lehetőségei, a vallás gyakorlatának, a tiszta evangéliumi hitnek nagyobb megbecsülése. Igen, ezek az először szegényes, aztán lassan megszépült magyar templomok tartottak itt bennünket. Mert ezek révén a hitünk megint KERÜLT valamibe — úgy mint gályarab őseinknek. Nem a vérünkbe, mint nekik (akárcsak a “hazáért” harcoló ősöknek), hanem az életünkbe, a munkánkba, a verítékünkbe. Mert a Krisztus nemcsak azért jött, hogy halni megtanítson, hanem sokkal inkább azért, hogy megtanítson ÉLNI és munkálkodni, amíg nappal vagyon. “Én vagyon az Út, az ÉLET és az Igazság!” Immár hatvanöt év óta itt élünk és munkálkodunk ővele. Közülünk nagyon sokan csak itt találkoztak vele. És még többen csak itt tanúlták meg, hogy mit jelent az Ő tanítványává lenni. Az apostol- ság csodálatos alkalmai itt nyíltak meg előttünk. Lelkészek és hívek magasra nőttek ebben az uj iskolában. Az első gyülekezeteknek már kialakúit hagyományai vannak, sőt némelyiken már meglátjuk történelmi egyéniségét is. Felismertük nemzeti hivatásunkat is: hogy életünkkel, személyünkkel ismertté és rokonszenvessé tegyük a magyart a világ leghatalmasabb és leg- felelősebb népe előtt. De felismertük azt is, hogy ezt a hivatást nem akkor érjük el, ha elszigeteljük magunkat és a régi kor árnya felé visszamerengve önköldökünk dicsőségét nézzük csak, hanem akkor, ha mennél teljesebben belevetjük magunkat a körülöttünk zsibongó amerikai életbe és mennél hívebben próbáljuk követni azt az Urat, aki e tekintetben is az egyetlen Út. AZ ELNÖK ÜZENI: REFORMÁTUS HÉT LIGONIERBEN Amerikai magyar református életünknek egyik, sok áldást nyújtó, drága alkalma a szeptember első hetében rendezett Református Hét. Országos szervezeteink, Presbiteri Szövetség, Lelkészegyesület, Református Egyesület és Bethlen Otthona, ezen a héten tart gyűlést Ligonierben, Bethlen Otthonunkban. A Testvériség Hetének is nevezhetnénk, mert az Evangéliumi és Református, Presbite- riánus, Független, Holland, Önálló csoportokhoz tartozó presbiterek, lelkipásztorok, egyházi munkások, ezeken a gyűléseken, testvérként találkoznak, tanácskoznak. Itt eltűnnek az elválasztó határok. Ezeken a gyűléseken érezzük igazán, hogy lélekben egyek, egymásnak testvérei, vagyunk mi. Sőt többet érzünk. Azt hogy egymás hite és látása által növekedik a hitünk és erősödik az az elhatározásunk, hogy a közös célokért közös, egyesitett erővel dolgozzunk, imádkozzunk. Ezt éreztük a most tartott Református Hét gyűlésein is. Együtt volt nemcsak a különböző régi csoportok képviselői, hanem az újabban érkezett presbiterek, pásztorok, sőt a canadai testvéreink is. Boldogitó örömmel láthattuk, hogy mily sok érték, tudás van presbitereinkben, pásztorainkban, mily sok lehetőség van életünkben. Hogy a látomások, lehetőségek az életben cselekedetekké, gyógyitó erőkké váljanak, arra tartsuk meg a Lélek egységét. Örömmel láttuk újra, hogy e találkozóknak, testvéri együtt- létnek, külső kereteit Református Egyesületünk, Bethlen Otthonunk nyújtja. BÉKY IGAZGATÓNK EURÓPAI ÚTJA Béky Zoltán főesperes tagtestvérünk, vezértestületi igazgatónk, állami megbizatásból, egy bizottsággal, Európában járt. A menekültek segítésének, idehozatalának ügyét tanulmányozták. Fontos állami tanulmányút] ár ól visszatérve a magyar menekültek segítésének még lelkesebb szószólójává lett. Szenvedő magyar testvéreink érdekében emelt szót Bethlen Otthonunk Igazgatótanácsában és Vezér testületünk gyűlésén. Kérő szavára Egyesületünk és Bethlen Otthonunk száz-száz dollár segélyt küld és ezenkívül más módon is megtesz minden lehetőt arra, hogy minél több menekült magyar testvérünk jöhessen be Amerikába. Főesperes tagtestvérünk, igazgatónk ez irányú munkáján legyen Isten áldása és minden megértő, együttérző szív együttmunkálkodása.
