Fraternity-Testvériség, 1954 (32. évfolyam, 1-12. szám)
1954-02-01 / 2. szám
TESTVÉRISÉG 11 SZIKLAY ANDOR KOSZTA MÁRTON ESETE (Hatodik folytatás) Ha legalább beszélhetett volna fölötteseivel, a Földközi-tengeri flotta parancsnokával, akár magával a tengerészeti miniszterrel, hiszen kétségtelen most már, hogy az ügy fontossága felmérhe- tetlenné vált s következményei beláthatatlanok. Mit mondanának? Mit tennének ők? De Amerika nagyon messze van. És most már különben is minden késő. A “Hussar”, mint valami nagy kérdőjel, melynek ive alatt Koszta Márton a pont, a közelből mered Ingraham elszánt, elborult arcába. Néhány órával előbb, déltájban, a legénység tagjai leveleket Írtak haza. Egy altiszt levelében olvassuk: “Reméljük, kedves feleségem, hogy ez a dolog, amiről csak előző levelemben fogsz olvasni nemsokára, valahogyan rendbe jön. Parancsnokunk tudja, mit csinál; sorsunkat mindig szivén viseli és úgy érezzük, hogy csak azt teszi, amit tennie kell. Ma reggel sokunkkal váltott néhány szót. Nyugodt és elég jó kedélyű volt, pedig tudjuk, hogy talán semmit nem aludt az éjjel, lámpáját egy pillanatra se oltotta el. Nekem azt mondta: ‘Bili, lehet, hogy tánc lesz itt ma. Meg kell mutatnunk az osztráknak, hogy tud muzsikálni az amerikai. Nem hagyhatjuk el azt a szerencsétlen fickót.” Az a bizonyos Cossa (Koszta). Hát majd meglátjuk, kedves feleségem. Voltunk mi már bajban, mégis itt vagyunk.” 16 Ingraham és segédtisztje lassan, feszülten sétál a fedélzeten. Meg-megállnak, az osztrák hajókat kémlelik. Egyszerre megtorpannak. Mi ez? Nem mentőcsónak az, amit most eresztenek le a “Hussar”-ról? Segédtisztjére néz a kapitány. Az is látja; szinte visszafojtja a lélegzetét. Többen szállnak a csónakba. Valamennyien egyenruhában. De mégse valamennyien! Van köztük egy — egyetlenegy — civil. . . Egy civil. Az az egyetlenegy civil, aki a “Hussar” foglya. ICosztát kiadják az ultimátumra! Már a legénység is látja. . . Egetverő hurráh hangzik fel a “St. Éouis”-on . . . Meg van mentve a száműzött, meg van mentve a becsület, vérontás nélkül. . . ! 16 William Torrence Sowders levele családjához Baltimore, Md.-ba. Ezt később felesége elküldte Ingraham családjának Charlestonba. Ingraham feltekint Szmirna kék egére. A partról ezrek lelkes rivalgását hozza felé a szellő.17 “Mondanom sem kell,” irta Offley konzul Brown ügyvivőnek másnap, 1853 julius 3-án, “hogy a városban rendkívül nagy volt az izgalom. Hatalmas tömegek gyűltek össze a kikötőben Koszta partraszállásakor. Éljenezték Amerikát és a bátor amerikaiakat, akik megmentették Kosztát az osztrák barbarizmustól. A város minden európai lakosa mélyen átérzett hálával fordult hazánk felé ez alkalommal. Szerencse Kosztára nézve, hogy nem került sor erőszak alkalmazására kiszabaditása céljából, mert nagyon valószínű, hogy az osztrákok a hadihajójuk elleni első támadó lépésre agyonlőtték volna őt.” Ugyanazon a napon Ingraham igy irt Marsh követnek: “Az osztrák konzul, csak hogy kimutassa ko- nokságát, megtette azt, amit föl sem tételeztünk: láncraverve tette partra Kosztát. A francia konzul azonban rögtön levétette a láncokat.” A francia konzul a közvetítő szerepét játszotta. A megegyezés szerint Kosztát az ő őrizete alá helyezték addig, inig a kormányok közt végső elrendezést nem nyer az ügy. Ingraham meg volt elégedve ezzel az intézkedéssel. A saját munkáját joggal tekinthette befejezettnek: megmentette Koszta életét és időt nyert az amerikai kormány szá17 Jókai 1875-ben “Enyim, tied, övé” c. regényében, — mely először a “Hon”-ban jelent meg folytatásokban, — szabadon feldolgozta a szmirnai kalandot. Az esetet a regénynek “Az Alligátor” c. fejezetében irta meg úgy, ahogy azt a maga tüneményes fantáziája diktálta. Jókainál Kosztát “Áldorfai Incze”, Ingrahamot pedig “Sparkins”, az “Alligátor” nevű hajó kapitánya személyesíti meg. A nagy mesemondó nemcsak azért változtatta meg a történelmi tényeket, mert képzelete erősebb színezést kivánt, hanem politikai okokból is. Amikor regénye megjelent, Magyarországon ugyanaz az I. Ferenc József uralkodott, aki serdületlen ifjú korában, a magyar szabadság- harc leverésekor, a trónon ült. A kiegyezés már megtörtént, de a sebek még nem forrtak be s Jókai el akarta kerülni Koszta brutális elrablásának s az Ausztria iránti annakidejéni felháborodásnak megrajzolását. Evégből regényében úgy állította be a dolgot, hogy Kosztát, aki Amerikába akart utazni, egy Szmirnában horgonyzó amerikai hajón, regényes körülmények közt és még regényesebb okokból felbérelt török ladikosok egy ugyanott lévő osztrák hajóra vitték, amit hősünk csak akkor vett észre, amikor már a fedélzetre lépett. Ott aztán őt az osztrák kapitány letartóztatta, mint politikai menekültet, akinek osztrák területre — igy osztrák hajóra — lépnie tilos volt. A kapitány azonban barátilag bánt vele, végül pedig ultimátumra elbocsátotta ezekkel az évődő szavakkal: “Mister Innocent Áldorfai, citizen of the United States of North America, you may go, in alle Teufels Namen, where you will.’ Ezzel “megszorította a kezét: Nichts fur Ungut.” A szabadulást egy Serena nevű gyönyörű hölgy tette lehetővé — és Jókai igy végzi a fejezetet: “Oh az asszonyok, akik szeretnek, országokat képesek megmozdítani, mikor kétségbe esnek.... A kivándorlók egyszerre rázendítették a ‘Hail Columbiát’.”
