Fraternity-Testvériség, 1954 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1954-09-01 / 9. szám

TESTVÉBISÉG

9

neki bosszúsan. Ne féltsen engem, nem vagyok én már gyerek.

— Jó, jó, de azért vigyázz magadra — egyezett bele apám.

Elindultam fütyörészve lefelé. Eddig mindig a komámmal, Dombi Lacival mentünk, aki Esztihez járt. Komának hivtuk egymást, mint legények is és később valóban komák lettünk. Most az egyszer egyedül indultam el, eddig mindig együtt mentünk.

Ám Dombi Laci is vágyott már Esztijéhez. Ők se fogtak uj zabtábla aratásához, mert ők is az esőtől féltek, ő is elindult, de mi nem tudtuk egymásról, hogy ez estén mindketten elmentünk a szeretőnkhöz a harmadik faluba.

Hát azt már nem mondom el neked, Gyurka, hogyan volt Erzsivel. Száz szónak is egy a vége, Erzsi is én is nagyon kivántuk, hogy mielőbb forrjon ki a bor, amikor majd a lag- zink lesz.

Éjfélkor indultam hazafele. Ami időnkben sohasem maradtunk éjfél után a lányos háznál. Nem olyan felfordult világ volt, mint most. Alig, hogy Jákfalvába érek, olyan vihar tört ki, amilyent én még sohasem láttam. Beugrottam volna a Marmolstein korcsmáros tornácára, de olyan kutyát tartott, mint egy éves tinó, hát nem mertem odamenni. Az ut másik szélén ott volt a temető. Száz méterre az úttól a hullaház. Bizony minden borzadásom ellenére beugrottam oda a vihar elől. Kapát, egy ásót és egy üres hosszú asztalt láttam meg a szapora villám fényénél. Én bizony hanyatfeküdtem az asztalon és szunyókálni kezdtem. Egyszerre csak uramfia, kicsapódik az ajtó és egy fehér ruhás alak lép be. Egyenesen az asztalhoz jön és megfogja a lábam. Szerettem volna felorditani, de hang nem jött ki a torkomon. A szivem olyan hangosan ütött, mint egy kolomp. Megmeredten ott feküdtem a rémülettől. A vasmarok pedig szorította a csizmámszárát s benne a lábamat. Egy kis idő múlva, ami nekem az örökkévalóságnak tűnt fel, eleresztette a lábam, csapódott az ajtó és eltűnt az éjtszakában baloldalra a hullaháztól, de olyan zajjal, mint ha nagy szárnyak csapkodták volna ködös éjtszakán a folyó viz színét. Nekem se kell több, felugrok az asztalról, kirohanok a hullaházból s futok a viharban előre. Amint az útra érek, hát egy szönyü hangot hallok a hátam mögött. Mint az őrült szaladok, de a hang csak utánam jön. Hátranézek, megrettenve látom, hogy ugyanaz a fehér ruhás alak fut utánam, aki a hullaházban s közben, ha nem dörög az ég, valami furcsa platyogást hallok. Futottam, már majd a szivem szakadt ki s egyszerre elértem a legszélső házat Dövényben. Beszaladtam a folyosóra, lihegve ültem le. Egy nagyot sóhajtok.

A rémület vasmarkát éppen fejtette le szivemről, amikor robbanva vágódik ki a kiskapu és ott terem a kisértet, egymásba ütődünk és egyszerre ordítunk fel: Jaj.

Ebben a pillanatán nagyot villámlott. Ekkor agyamban is egy nagyot villámlott és a villámfényénél felismertem a komámat: Dombi Lacit. Egy nagyot káromkodtam:

— Ha te vagy, miért nem szólsz?

Ő még cifrábbat káromkodott:

— Ha te vagy, te is, mért nem jár a szád?

A koma kezdi elbeszélni, hogy a vihar bekergette a jákfalusi hullaházba és ott amikor leakart ülni az asztalra, hát egy halottat fogott meg.

— Felakartam ordítani — mondta — de úgy megrémültem, hogy némává lettem. A kezem megmeredt a félelemtől és azt hittem, hogy sohasem tudom elreszteni a hideg lábát. Jaj, de borzalmas volt.

— Hát te voltál az? Te voltál a kisértő? Nohát én meg a hulla vagyok. De miért nem szóltál? — mondja Szegő Dombi komájának.

Mérgesen felel Dombi:

— Én nem tudtam kinyitni a szám, de te miért nem nyitottad ki a szádat?

Mert nem tudtam — és nagyot sóhajtva megnyugodtam, azután kitört belőlem a nevetés. Megtudtam a komától, hogy a szörnyű hang, amit egy óriási denevér szánycsattogá- sainak gondoltam, nem volt egyébb, mint a vizes gatya, ami a koma meztelen lábaszárát paskolta a viharban.

— No koma, erről senkinek se szóljunk — mondtam én neki, mert nincs olyan viz, amelyik lemossa rólunk, hogy megijedtünk egymástól. Az egész világ rajtunk nevetne: Megijedt, mint a koma a komától, vagy a Laci kisértet a Laci hullától.

Gyurkából kirobbant a nevetés. Egy csepp hijja, majd legurult a székéről. Laci bácsi is harsogó nevetésbe fogott. Nevette, szinte fuldokolt tőle.

Lassan a búzás szekér hazaérkezett, a kapu ütköző tuskón nagyot döccent, s a kiskertből az utrahajló körtefa ága majd leseperte Gyurkát, aki hirtelen a gordonyos búzához való la- pulással mentette meg magát.

... Gyurka régen hordott már szénát vagy búzát. Néha-néha felül az emlékezet szénás szekerére, szinte valósággal érzi a jó széna illatot. Az alkonyat szelíd szárnyain leszáll a kis falura. Arany porfelhőben fáradt emberek, csörgő szekerek és kolompoló nyáj tart hazafelé. Gyurkát ringatja az emlékek szénás szekere. Felkönyököl rajta s néz előre a messze alkonyatba eltűnő kedves kis falura, hol olyan szép és olyan békességes volt az élet.