Fraternity-Testvériség, 1954 (32. évfolyam, 1-12. szám)

1954-07-01 / 7. szám

TESTVÉRISÉG

7

medreskedtek az arcán. Olyan volt ez az arc, mint egy térkép. De vig arc volt s vígan táncolt rajta a napsugár.

— Hát mit hoztál, Béni?

Béni mosolygott. Öreg, jóságos mosolygással. Nagyon fontosán és mindjárt először jelentette:

— Húst is hoztam. Jó sonkát, piros sonkát.

— Nem vették észre?

— Nem.

— Hát még?

— Kivettem a perselyből húsz krajcárt. Elhoztam a tavalyi sapkámat. Két narancs. Egy nagy darab csokoládé. De adjál ám belőle Gyurinak is, az öcsédnek. Hoztam egy keszkenőt az anyádnak. Szagos vizet.

Lenczi türelmetlenkedett:

— Cipőt nem hoztál? A kovácsék Lajkójá- nak cipőt is adtál vasárnap.

— Mert az köhögött. És eldugják a cipőket. Vigyáznak reám. Alig tudtam kiszökni. Megyünk a Bózsára? Most megyünk? Siessünk, mert félek, hogy utánam jönnek.

Kedvetlenül rázta a fejét Lenczi. Előre szaladt a holmikkal. Bizonyosan mindent elrejtett. Azután elindultak a Bózsa-halom felé. Lenczi ravasz, szomorú hangon beszélt:

— Nektek minden van. Én még vajas kenyeret sem ettem soha.

Béni szive viszketett a részvéttől. Fájt neki a szemrehányás. Köszörülte a torkát és csöndesen mondta:

— Nem is jó a vajas kenyér. Én mindig odaadom a béresék fiának. Én sohasem eszem vajas kenyeret.

Mentek, mentek. Sok kerüléssel járt az ut. Tavaszi mocsarak mindenütt. De ragyogott előttük a Bózsa-halom. Lenczi szomorú maradt:

— A te lábadat sohse szúrja meg a szerb tövis. Még a lábad szára is harisnyás. Cipőben jársz mindig.

— Én lehúznám. Én szeretnék mezítláb járni. Nem szabad. A múltkor lehúztam a cipőmet a kertben. A francia kisasszony meglátta. Nem kaptam vacsorát.

— De van a te perselyedben több is húsz krajcárnál. Én nem kapok soha pénzt.

Ott voltak a Bózsa-halmon már. Béni tik- kadt és piros volt. Leült a zöld fűre egy hófolt mellé. Ekkor sípolni kezdett a melle. Megijedt, mert emiatt már sokáig feküdt egyszer az ágyban. Leszálltak a lejtőre. Melegen sütött oda a nap, mint nyáron. Csakugyan nyílott a hóvirág. Béninek ujjongó kedve támadt. De egyszerre csak köhögni kezdett. Közben elbújt a nap. A Bózsa-halom hirtelen ködöt fújt. Az ég ólmosodott. A falut alig látták:

— Menjünk haza, Lenczi.

Lenczi kuporgott a földön. Fejét csupasz, erős, piszkos térdére fektette s hallgatott. Béni

újra hívta és szepegett. Jaj, mi lesz. Már észre is vették talán, hogy elszökött. Talán már ebédelnek is. És ha most esni kezd. Már majdnem sírva mondta:

— Menjünk haza, Lenczi. Mi bajod van, Lenczi?

— Cipőt akarnék. Neked sok cipőd van. Olyan kalapot akarnék, mint a tied. Kéket, finomat, hosszú pántlikást. Éppen olyat akarok. Cipőt és kalapot.

— Holnap hozok neked, Lenczi.

Lenczi hallgatott. Sokáig s az ég egyre barnult. Béni remegve toporzékolt. Félt. Jaj, mi lesz. De Lenczit is szánta. Hogy busul. Ő bizony mindent adna neki. Csak ne sírna Lenczi. De Lenczi sirt. Ledőlt a földre. Arcát bemázolta a nedves fü. És zokogott.

— Nekem sohase volt cipőm. Nekem sohase volt kalapom.

— Adok neked holnap, Lenczi.

— Most, most.

Eső kezdett csapdosni. Havas eső. Béni leült a földre s lehúzta a cipőjét. Lenczi egy madzagra kötötte s hátára vette a kis cipőket:

— Add ide a kalapot is.

Béni a kalapot is odaadta. Most már nem lehetett a tócsákat kikerülni. Szinte szaladtak a falu felé. Néha térdükig ért a megolvadt hóviz. Béninek vacogott a foga. Legjobban szeretett volna lefeküdni, akár a vízbe is. Izzadott s fázott. A falu alatt kérlelte Lenczit:

— Add ide holnapig a cipőt és a kalapot. Félek igy hazamenni. Holnap elhozom neked. Hozok vajas kenyeret. Veszek ki megint pénzt a perselyből. Neked adom a kis lakk-csizmám is. így fázom én most.

Lenczi egy tréfás nótát fütyölt. Diadalmasan dobálta a cipőket a madzagon. A kalapot a másik kezében lobogtatta. Arcát csapdosta az eső, de ő vígan táncolt. Ezer jégeső sem ártana neki. Olyan mint a mitológia apró, mezei istene. Pogány, jókedvű, maszatos és erős. Már mintha mellette se volna Béni. Paskol ugrálva a vízben. Néha előreszalad. Egyszer hátrafordul:

— Isten áldjon meg, Béni. Ne mondd otthon, hogy kinek adtad a cipőt és kalapot. Holnap gyere el megint. Mert jó fiú vagy.

Béninek jól esik a dicséret. De nagy köhögés fogja el. Már vissza se tud köszönni Lenczinek. Jaj, mi lesz otthon, ha kérdezik, ő hazudni fog. Hazudni csúnyaság. De mit tegyen. Eldobja mindenekelőtt a hóvirágot, amit a kezében szorongatott. Azt fogja mondani, hogy a mezőn megfogták a kóbor cigányok. Elvették a cipőjét és kalapját. Mert különben még baja lenne Lenczinek. Holott jó fiú Lenczi. És úgyis veri az apja. És nincs neki semmije.

Otthon ágyba fektették Bénit. Tiz napig félre beszélt. A vajas kenyeret nem vihette el Lenczinek. Tiz nap múlva meghalt Béni.