Fraternity-Testvériség, 1953 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1953-05-01 / 5. szám
TESTVÉRISÉG 13 Mintha ez a kép ismétlődnék meg ünnepek alkalmával az országútakon, a highway-ken is. Amikor sietve rohannak ifjak és már nem ifjak az élet bazáraira. Zsebeik pénzzel, szívük léha vággyal telve, az időt eszökbe nem véve, űzik önmagukat a halálba: légyottra a Halállal. És a Halál már vár rájok. Sötét árnyékát ráveti vágyaikra és dáridós élvezetek helyett nyögések, jaj szók és véres vonaglások válnak a léha vágyakból. Mert a Halál csak ott arat, ahol Isten nélkül készülnek ünnepelni. És ahol Isten nélkül, a lelki élet figyelembe vétele nélkül ünnepeltek. Ahol sem a vendégeknek, sem a vendéglátóknak nem jut eszükbe, hogy templomba kellene elmenni először, hálát adni Istennek és csak azután enni-inni. Mert bizony kevesebb lenne a Halál aratása, különösen ünnepek alatt és végeztével, ha vendégek és vendéglátók együtt mennének az Isten házába, megköszönni az örömet, hogy a régen látott rokonokkal vagy jóbarátokkal viszont láthatták egymást. Akkor nem az étel-ital mámo- rító gyönyörében rohannának az utolsó óráknak, hanem a lélek örömében érnének otthonaikba vissza. A fiam “első” kocsijának fékezőjén elefánt- csontból kifaragott halálfej volt. Mikor mellette ültem, valami borzongató érzéssel néztem a fékező halálfej gombját. — Hogyan tétethetted ezt a halálfejet a fé- keződre? Állandóan a meghalással rémitget, — mondtam kissé fanyar mosollyal. — Dehogy, édesanyám, — kacag fel a fiam — éppen ellenkezőleg. Ez a halálfej figyelmeztet arra, hogy n e kihajtsak e világból, hanem odaérjek mindig, ahova elindúltam. Engem a halál az életre figyelmeztet és nem a meghalásra. Igazat adtam a fiamnak és már nem néztem borzadva a fékező halálfejet. És amikor olvasom egy-egy ünnep után a lélek és észnélkűl hajtok autó-áldozatainak számát, felsóhajtok: milyen kár, hogy nem az Életre gondoltak az áldozatok, hanem a jóélésre, nem a lélek, hanem a test javaira. Milyen kár, hogy “mennek és rohannak az élvezetek folyója után és elfelejtkeznek az élet egyetlen igaz forrásáról, ami a Jézus szívében van. Csodálatos, hogy éppen a halálra való gondolkodásra nem kapható az ember. Mennek, mint a szomjas vándor, amelyik inni akar és elmegy az igazi forrásvíz mellett, hogy a mocsarak vizéből elégüljön meg”, — halálra. (Ravasz.) HÁLÁS KÖSZÖNET Alulírott nagy csapás sújtotta szívvel hálás köszö- netemnek adok kifejezést vigasztalásukért s a gyors segélyért feleségem elhunyta alkalmával. Köszönve a szép koszorút s a pontos és gyors segítséget, maradtam kiváló tisztelettel, Zeigler, 111. Nagy Kálmán Református énekkari találkozóink története Irta: Harangi László, lelkipásztor Április 19-én zajlott le nemcsak magyar Amerika, de az egész világ magyar reformátusságának egyik legnagyobb és legsikerültebb énekkari ünnepélye a pitts- burghi Soldiers & Sailors Meorial Hallban, melyet valaha is rendeztek: 21 különféle magyar református énekkar adott szebbnél-szebb programot a hatalmas teremben. Akik ott voltak, mintegy 1600-an, egy felejthetetlen nap élményével mentek haza. Mivel az első ilyen találkozót a warreni egyház rendezte 1948-ban, ahol lelkipásztor voltam abban az időben, többen megkértek, hogy írjam le az utókor számára e dalos találkozók hiteles történetét. Magyar természettel mindig a háttérben maradtam, mert az ügy megvalósítását és sikeressé tételét tartottam szem előtt, nem pedig az egyéni dicsőségkeresést. A dicsőség legyen Istené, senki másé. Őt dicsérje az egész föld és az énekkarok éneke. Warrenba 1947 decemberében kerültem lelkipásztornak. 1948 januárjában megindítottam egy kis gyülekezeti lapot “Hajnal” néven. Ennek legelső számában közöltem lekottázva Kodály “Nagyszalontai köszöntő”- jét. Egy példányt hazaküldtem Ádám Jenő budapesti zeneművészeti főiskolai tanárnak (egyik gyermekünk keresztapja), kinek nevét Bartók és Kodály mellett egész Európa, sőt sok helyen Amerikában is ismerik s válaszában végtelen örömét fejezte ki afelett, hogy a magyar dal amerikai terjesztőinek léptünk fel. Küldött is azonnal többszáz népdalfeldolgozást. E dalokat a feleségem által alakított warreni “Pöttyös kórus” nagy sikerrel adott elő több helyen. Különösen emlékezetes marad akroni szereplésük, ahol Tarnóczy Árpád költő, az ottani magyar újság szerkesztője, mint áldomásmester, könnyes meghatottsággal köszönte meg a 12 tagú női énekkar szereplését. Mint mondta, úgy érezte magát, mintha egy vadvirágos magyar falu szélén álmodott volna. Ugyancsak Ádám Jenő biztatott arra 1948 tavaszán, hogy a lehetőségekkel élve, hozzunk össze más énekkarokat is a magyar dal ápolására. Ha lehet ezt a szót használni, ő az óhazai karmester és zeneszerző az “apja” ezeknek az ünnepélyeknek. 1948 májusában az ohioi lelkészek körzeti találkozóján megemlítettem az eszmét. A jelenlevők helyeselték a tervet, de mivel a nyári vakáció közel volt s az énekkaroknak nem lett volna elegendő idő a készülésre, a dátumot 1948 őszére tüztük ki. így jött össze 12 énekkar 1948 nov. 21-én Warren, Ohio-ban az Eagle's Hallban s adott gyönyörű programot a termet zsúfolásig megtöltő közönségnek. A közös énekek egyike épp az említett Nagyszalontai köszöntő volt. A részletes műsort és az ünnepélyről való beszámolót elküldtük Budapestre Ádám Jenőnek, aki nagy örömében azonnal közölte is a budapesti újságokban. Eme tervezgetésekről mit Sem tudva Fay Fisher Andor, a Szabadság pittsburghi tudósítója irt egy cikket a szerb énekes találkozókról, felszólítva az Amerikai Magyar Szövetséget, mint illetékes szervet, hogy magyar vonalon rendezzen hasonló ünnepséget. Megírtam Fáy Fisher urnák, hogy egy ilyen dalos ünnep rendezése folyamatban van, meg is hívtam őt az azon való részvételre. Nagy örömmel vette tudomásul az értesítést s levelemet részletesen közölte is a Szabadságban. Habár a warreni ünnepségen más elfoglaltsága miatt nem jelent meg, akkor is, és azóta is megjelenő cikkei az énekkari találkozóknak biztosították azt a szükséges publicitást, amit az meg is érdemel. Arra kérjük, hogy továbbra is álljon az ügy mellett lelkesen. Az első, Warrenban tartott találkozón a következő énekkarok vettek részt: Alliance, Cleveland First, CleT
