Fraternity-Testvériség, 1953 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1953-04-01 / 4. szám
12 TESTVÉRISÉG EGYSZERŰ BESZÉD 1953. MÁRCIUSÁBAN — A washingtoni magyarság március 15-i ünnepélyén — LEGYEN BÉKE, SZABADSÁG ÉS EGYETÉRTÉS! Engedtessék meg, hogy a hires 1848. márciusi 12 pont kezdőszavaival köszönthessem az ünneplő közönséget. íme, mit is kívántunk akkor? így szól az egykorú írás: 1. Kívánjuk a sajtó szabadságát, a cenzúra eltörlését. 2. Felelős minisztériumot Buda-Pesten. 3. Évenkinti országgyűlést Pesten. 4. Törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben. 5. Nemzeti őrsereget. 6. Közös teher viselést. 7. Az úrbéri terhek megszüntetését. 8. Esküdtszéket, képviseletet egyenlőség alapján. 9. Nemzeti bankot. 10. A katonaság esküdjék meg az alkotmányra; magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk. 11. A politikai státusfoglyok bocsáttassanak szabadon. 12. Kívánjuk az uniót Erdéllyel. EGYENLŐSÉG, SZABADSÁG, TESTVÉRISÉG! Világos, hogy ami akkor fájt, ma is fáj nekünk. Amit akkor kívántunk, ma még fokozottabban kívánjuk. Akkor is a tirannizmus átkát nyögtük, ma még sötétebb a helyzet. De már virradni kezd... Elöljáróban hadd adjak őszinte örömemnek kifejezést afölött, hogy az a legalább 95%-ban uj amerikás magyarság, mely ezt az ünnepi estet kívánta és rendezte: ott kezdette, ahol mi, régiek, még mindig nem hagytuk abba: 1848 március 15-nél. Azt hiszem elengedik nekem a hajdani március 15-.-e történetének ismétlését, hiszen bizonyára vannak a hallgatóságban olyanok, akik ezt nálam jobban tudják. Elhiszem. Kétlem azonban azt, hogy tulsokan lennének olyanok, akik a századon átsugárzó jelentőségét jobban érzik. Ezt a szerénytelenséget harminc esztendős “displaced person”-i múltammal mentem. Ha ugyanis történetesen valaki más meggyőződéssel került volna is ide, de a szemét az évtizedeken keresztül hunyva nem tartotta, 48-assá kellett válnia annak láttán, ahogyan a gátlásoktól mentes itteni magyarságunk élt s ahogyan életére az uj haza környezete reagált. Nekünk itt csak két egyetemes magyar ünnepünk volt és van ma is: március 15 és október 6. E fölött idáig sohasem volt vita s ne adja Isten, hogy ezután legyen. Az egyikben kiélhettük büszkeségünket, a másikban bánatunkat s rajtuk keresztül töretlen magyar öntudattal és méltósággal társulhattunk befogadó hazánk legnemesebb hagyományaihoz. Március 15-ben ugyanis, a mi felfogásunk szerint, benne van ezer éves keresztyén államiságunknak, Szent Istvánnak, az Arany Bullának, Könyves Kálmánunknak, a Hunyadiaknak, Bocskaynak, Bethlennek, a szé- csényi és tordai országgyűléseknek, a Rákócziaknak, Kossuthnak, Petőfinek s a reformkorszak többi nagyjainak minden olyan dicsősége, mely hatásaiban nemcsak egy nemzet határaira korlátozódott. Különleges magyar dicsőség ez, de egyben olyan is, melyre globális vonatkozásokban is hivatkozni lehet. Október 6-ban pedig Lehelék tragédiája, Koppányok bánata, Muhi és Mohács, Majthény és Világos, az első és második Trianon olyan magyar fájdalommal nemesül egyetemes széppé, melynél emberibb gyász aligha lehet. Jellemző és szomorú is egyben, hogy az első márciusi emlékünnepélyt nem Magyarországon, hanem a Missouri-állambeli St. Louisban tartották 1852-ben s annak ünnepi szónoka — maga a száműzötten vándorló Kossuth Lajos volt. A legnagyobb magyar államférfi. Ismétlem: a legnagyobb, mert ha az igazi magyarság értékmérőjéül elfogadjuk H. G. Wells-nek azt a tételét, mely szerint a legnagyobb ember az, aki hazájáért és az emberiségért magából a legtöbbet adja s azért a legkevesebbet kapja vissza, akkor Kossuthnál nagyobbat nem igen mutathat fel a magyar történelem, de más nemzeteké sem sokat. Ebben a rangsorban Jézus és Lincoln után Kossuth a harmadik. Március 15. ünneplésének tehát amerikai magyar tradíciója van. S ez a tradíció töretlen az elmúlt 105 esztendő óta. Élt és mutatta ez magát akkor is, amikor a Bach-korszakban odaát erről csak titkon, ajtókat behajtva lehetett emlékezni. Él ma is! Nem elszigetelten ünnepelünk itt most Washingtonban. Legalább 20-30 államában az Úniónak, legalább 2-300 amerikai magyar telepen emlékeznek róla. Római és görögkatolikus, református és evangélikus, unitárius és zsidó vallású magyarok. Ahogy a dátum jellegéhez illik. Ma már szinte nem is az a fontos, hogy részleteiben mi történt azon a bizonyos Március Idusán, 105 évvel ezelőtt, hanem az, hogy mélyen belénkgyökere- zett eszméinek milyen hatásá volt, van és lehet a jövőben is magyarságunkra. Bocsánat, ha egy kényes kérdést teszek itt fel, anélkül, hogy rá feleletet igényelnék: Vájjon hányán jelentünk volna meg itt, ha 1914, 18, 21, 39, 44, 45 vagy 1947 állapotára vagy történéseire emlékezni hívtak volna?! — De 1848. említésére eljöttünk mind, akik eljöhettünk. Ez a mágikus évszám tehát az, amely egy időben, egy helyre, egy érzéssel a legtöbb magyart tudja egybegyűjteni. Ennek pedig oka kell legyen. Az ok pedig abban keresendő, hogy abban az évben s azon a napon évszázados álmok fejeződtek ki s értek meg történelmi valósággá. Ki merhetjük mondani, hogy a magyar nemzet akkor lett igazán keresztyénné, amikor az evangéliumi szellemű szabadságot, egyenlőséget és testvériséget merte országának zászlajára írni. Akkor lett valóban nyugativá is és akkor lett — bátran vallhatjuk — eszményeiben olyan amerikaivá is, amit itteni függetlenségi nyilatkozatunk és alkotmányunk határoz meg. A magyarság azóta vallhatja csak igazán, hogy “egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalóak.” A nemesség — szokták mondani — kötelez. Az a lelki nemesség, aminő birtokosának magát a nemzet 48-ban mutatta: valóban kötelez. Kötelez pedig arra, hogy az akkor megfogalmazott szabadságot soha — s az emigrációban pedig legke- vésbbé — kényünk-kedvünket szolgáló szabadossággá ne züllesszük. Kötelez arra, hogy az egyenlőséget minden vonalon vallva eleve tegyünk lehetetlenné minden olyan tervet, mely magyar és magyar közé embercsinálta gátakat emelve osztály, párt, vagy felekezeti alapon állítaná egymással szembe az egy és oszthatatlan nemzetet. Kötelez arra, hogy a testvériség ne kegyes temp-
