Fraternity-Testvériség, 1953 (31. évfolyam, 1-12. szám)
1953-03-01 / 3. szám
10 TESTVÉRISÉG Ettől kezdve fejlődött ki az ifjú István. Olyan szép egyenessé vált, mint egy fiatal szálfa. Számára is kivolt már választva a jövendőbeli. Ám ez egyszer csődöt mondott a Lekenyei család hagyományos törvénye. Ő rá se fütyölt a kiszemelt leányra a két szülő legnagyobb megbotránkozására. Gondolták a Pista szülei, hogy majd megjön az esze, ha házasodni kell. Nem szerette, ha dolgaiba beleszóltak, különösen nem birta el, ha kényezetni akarták. így a szülők lassan titokban gyönyörködtek benne. Az öreg Lekenyeinek furcsa módon mindig a csűrben akadt dolga, ha a fia vasárnap délután kiöltözve elindult a faluba. Örzse néninek meg mindig az első szobában akadt valami tenni valója. Csak évek múlva sült ki, hogy az apa a csűr hasadé- kán keresztül gyönyörködött fiában, Örzse néni pedig, amikor belépett az első szobába, akkor mindig félre lebbent a csipke függöny s onnan lesett fia után, mig ő eltűnt a kanyarban szemük elől. A kis falu csendes békességben élte életét. Reggel, mint a méhek kirepültek a faluból s tepertek, hordtak hazafelé mindent. Ha leszállt az est, a kifáradt testet a Sajó álomba ringató locsogása, a falu felé ereszkedő erdő szelid zúgása altatta el. Ebben az időben a vén Európában a háború már több helyen véresre festette az eget. Riadtan figyelték a szülők, a hitvesek, hogy tüzcsóvája mikor kap bele kicsi magyar házak ereszébe is? Azután egyszer vörös lován véres kardjával a zord vitéz végig szaladt a Duna-Tisza közén s a Saj ó-völgyön is és mindenünnen a fiatalokat követelte. Majdnem min- denik házra rászállt egy sötét madár: a bánat. A szellővel együtt a sóhaj is zugatta az eperfákat és a falu feletti rengeteget. Nap mint nap a kis őrháznál szivszakasztó bucsuzások voltak. A vonatnak sohasem volt elég az utas s mind újabbat követelt. Egyszer ifjú Lekenyei Istvánra is reákerült a sor. Örzse asszonyt úgy kellett lefejteni a fiáról. A büszke, idős Lekenyei hangosan felzokogott, amikor a fiát megcsókolta. Mindenki megrendült, amikor ez a kőszikla ember is elsirta magát. Pista próbálta vigasztalni apját: “Ne sírjon édesapám, visszajövök, visszajövök”, de már ő is sirt. Anyját egyik asszony ölelte magához és próbálta csittitani. Aztán egy éles fütty és mind kisebb és kisebb lett a távolodó vonat. Csoltó felé még látszott a füstje és azután örökre eltűnt. Csak ennek a napnak fájó emléke maradt meg és azután Örzse asszony úgy érezte, hogy fülével valami baj történt, mert mindig annak a vonat kerekeinek csattogását hallotta, amelyik a fiát elvitte. Lekenyeiék a munkába temetkeztek. Délután a posta érkezéskor mindig otthon voltak s várták a kékszinü tábori lapot a fiuktól. Fiuk hűségesen Írogatott, tudta, hogy lapjai élteti öregedő szüleit. Napjaikat igy húzták az egyik délutántól a másikig. Egyszer csak nem jött posta. Várták, türelmetlenül várták. Egyik hét a másik után telt el. Egyszer a posta idején a tiszteletes ur jött sápadtan, komolyan. Látszott arcán, hogy valami borzasztó hire van. “Szomorú kötelességet teljesítek Lekenyei atyámfia — kezdte a tiszteletes ur. Ön a legnagyobb áldozatot adta a hazának. Egyetlen fiát. Nem messze a magyar határtól Kolomea ukrajnai város határában hősi halált halt a fia. A Vörös Kereszt közölte velem, hogy adjam tudtára e szomorú hirt. A tábori lelkész is irt, hogy ott voltak a földiéi a temetésen. A tornaijai zászlóaljból pedig egy disz- század kisérte el az utolsó útjára...” A lelki- pásztor tovább folytatta beszédét, de az öreg Lekenyei csak ennyit értett meg belőle, hogy a fia meghalt. Örzse néni elájult, alig tudták feléleszteni. A Lekenyei házaspár magába roskadt, egyszerre nagyon öregek lettek. A magyar csapatok már Voronyezsnél jártak, ott a szomorú történelmünk újabb Mohácsánál, a hires “Dón-kanyar”- ban. Az öreg Lekenyei pedig alispánnál, főispánnál, Pesten járt, minisztereknek könyörgött és minden követ megmozgatott, mig végre megjött az engedély: ifjú Lekenyei István hazatérhet érckoporsójában kicsi falujába. És a kis őrháznál újra megállt a vonat. A súlyos érckoporsót letették arra a helyre, ahonnan 2 és fél évvel ezelőtt felszállt a vonatra. Az egész falu várta. Anyja csókolgatta az érckoporsó fedelét és zokogott. Férjének csak néha-néha rendült meg a válla. A kis faluban egy soha nem látott temetés volt. Szalóctól Csoltóig minden faluból ott voltak a temetésen. Az öreg Lekenyei carrarai márvány emléket állított a fiának. Örzse asszony maga szeretett volna lenni az emlékkő, ő szerette volna vigyázni fia örök álmát... Értelmetlen évek jöttek. Miért dolgoznak? A szép Lekenyei tagban egyre silányabb búza termett s egyre több fű nőtt a Lekenyei portán, mint ahonnan kihaltak. Egyszer, amikor a tiszteletes ur arról prédikált, hogy Isten jó, az öreg Lekenyei egy hangosat hümmögött. Aztán azt kérdezte magától: Isten jó? Mindenki meghallotta. Elrestellte magát és többet nem mentek a templomba. A sir lett a templomuk, oda jártak ki, de sohasem együtt. Ott sirdogáltak, mint őszi szél a tarlott mezőn ... Maid a háború véres köpenyében beállított a kis gömöri faluba is. Az öreg Lekenyei semmit sem rejtett el, de Örzse néni eldugta férje és fia ünneplő ruháját. Ezt azért tartotta meg, hogy ha fájt a szive és emlékezett ezt szorította magához és csókolgatta mint egy régi fényképet. Áthömpölygött a falun a háború szörnyű áradata. Mindent felélt és elvitt. Egyet hagyott maga után: egy borzalmas emléket. Az öreg Lekenyei mindenik oroszban a fia gyilkosát látta és olyan szemekkel nézett rájuk, hogy éjtszakára egy orosz sem maradt a házában.
